Tegnap egy nagy autószerviz mellett elbiciklizve a szokásos autós szolgáltatások hirdetőtáblája alatt új szalagfelirat vonta magára figyelmemet: "Környezetvédelmi tanúsítvány benzin- és dízelüzemű járművekre". Ha autóban utaztam volna, talán le sem veszem a lábamat a gázról emiatt, de minthogy volt időm elgondolkodni a felirat értelmén, elgondolkodtam. Vesztemre. Nocsak, egy új környezetvédelmi lehetőség - gondoltam - egy zöld kártya, mely azt igazolja, hogy az autó boldog tulajdonosa igazi környezetvédő, hiszen járműve le tudta tenni az újfajta motorműszaki vizsgát is. Boldog lehet az autó is igazán, hiszen olyan kipufogógázt bocsát ki, amelyet a lehetőségek figyelembevételével számára előírtak, s így forgalomban maradhat. Boldogok tehát mindketten, csak azt nem értem - gondoltam vesztemre, én mindig vesztemre szoktam gondolkodni -, hogy most melyikük is a környezetvédő: az autó, amely mindenféleképpen környezetszennyező, kipufogógázain kívül a zajjal, útigényével, baleseti statisztikákkal, gumiporral és roncstelepekkel, bányákkal és meddőhányókkal, olthatatlan benzinszomjával továbbra is rombolja a környezetet, vagy a tulajdonos, aki eleget tett egy kötelező vizsgálatnak? Aztán megvilágosodtam: a kártya a környezetvédő, s egyben a legboldogabb is hogy ilyen szép nevet viselhet: Környezetvédelmi Tanúsítvány. Egy-két sikeres év és előléphet akár "Környezetmegmentési Érdemérem"-mé is. Ha én ülnék ott, ahol az új dolgokat kitalálják, én biztos csak ilyen szerény nevet adtam volna a gyereknek, hogy motorlap vagy gázlap, esetleg hivataloskodón "környezetszennyezési szintbemérés", tárgyilagosan "üzemeltetési engedély", vagy rövidítve ÁJER (Általános Jármű-Ellenőrzési Rendszer). De sajnos az új dolgokat sosem én találom ki, vagy legalábbis nem ülök ott. Meg kell vallanom, hogy a vesztes gondolatokat már Nyugat-Európából magammal hoztam. Ott történt meg velem, hogy éppen a munkahelyemre, a Freiburgi Egyetemre bicikliztem szabvány nélküli magyar kerékpáromon, amikor elhúzott mellettem egy villamos. Tudtam, hogy minden utasnak vagy Umweltschutzkarte (környezetvédelmi villamosbérlet) van a zsebében, vagy Sparschein-t (takarékossági jegyet) lyukasztott. Ezen gondolkodtam éppen, amikor elvillant mellettem egy autó is, természetesen zöld benzinnel a katalizátoros bendőjében, majd illedelmes zúgással ott hagyott egy hófehér sportrepülő. Akkor gondoltam először, hogy ebbe a hófehér csodába vajon milyen méregzöld kerozint tankolhattak, hogy ennyivel kecsesebben repül, mint az én gépem. Komolyra fordítva a szót: javaslom, hogy semmiképpen ne adjunk környezetvédő megjelölést olyan dolognak, ami kötelező, továbbá kompromisszumon alapszik, alatta marad a nyugati normáknak is, és lényegét tekintve még mindig csak mérséklése a meglévő és elismert környezetszennyezésnek. Ne kapjak, kérem, zöld pecsétet a hátamra, ha valamit csak azért fogyasztok, mert muszáj, mert divatos, mert egészséges, mert drága, vagy mert csomagolásán a legfeltűnőbb szín a zöld. Ellenben komolyan javasolnám, hogy kapjon környezetvédelmi kitüntetést és segélyt az a nyugdíjas, aki gyalog megy el bevásárolni (jóllehet nincs is autója), a biciklista, még akkor is, ha csak szeret biciklizni (különösen szemben az egyirányú utcában), és kapjon zöld jópontot mindenki más is, akinek az életmódja vagy a fizetése nem alkalmas arra, hogy olyan kárt tegyen a környezetében, amelyet aztán büszkeség csökkenteni. Ilyen vesztes gondolatok háborgatták az elmémet akkor is, amikor aztán este aludni tértem. Rögtön álmodni kezdtem: 2000-et írtunk - csupa zöld betűvel - a naptárban, szép piszkosan világított rám az alkonyati nap, amint a kertben kapálgattam elemista kapámmal a léckerítés mellett. Egyszer egy nagyon elegáns autó, századvégi típus, ezért a márkáját nem tudhatom, fékezett le csendben, de határozottan a kerítés tövében. Katalizátoros, lokalizátoros, kettős szűrésű levegő kondícionálóval, meg sok olyasmivel, aminek a nevét csak ezután fogják megalkotni a hozzáértő reklámszakemberek. Kiszállt belőle egy nagyon elegáns úr, fölém magasodván, bár én sem vagyok éppen alacsony, de ez az úr nagyon tudott magasodni, és előhúzott a zsebéből öt, zöld színű, csillogó műanyag kártyát. Felmutatta őket, és én már rögtön tudtam, mit jelentenek. Az egyikkel azt igazolta, hogy az autója eszményi, a másikkal, hogy járt nála a kéményseprő, a harmadikkal azt, hogy elviszik a szemetét, a negyediket akkor kapta, amikor lecseréltette a hűtőszekrényét, freonmentes hűtőszobára, az ötödik a csekk-kártyája volt, mert a Zöld Bankban tartotta a pénzét. Hogy a Zöld Bank mi, azt nem tudtam megérteni álmomban, olyankor eltompul az ember agya, de azt röntgenszerű tisztasággal láttam és felfogtam, hogy nem csak ez az öt zöld kártyája van, lapul még annyi a zsebében, hogy akár passziánszt is játszhatna velük, vagy színre-színt, és azt is tudtam már, hogy miért jött. Nem szólt semmit, csak némán magasodott fölém, kezében a kártyákkal, és kérdőn nézett rám, majd kérdő tekintetét lassan, igen lassan piros színű kerékpáromra emelte, mely a falnak támasztva állt, mintegy tizenhárom évesen, kissé rendetlenül, mindenféle riasztó nélkül, önmagában riasztóan, az ellopatás vagy lecseréltetés legcsekélyebb lehetősége nélkül. Vizsgázatlanul, papírok nélkül, porosan. A zöld úr zöld tekintetében feltett kérdésre nem tudtam válaszolni. S ő intett a jobbról érkező tekintélyes zúgású gépezetnek, mely a kerítéstől kezdve - egy automatikus földgyalu volt, azt hiszem - a bicikli felé haladva elegyengetett és megszüntetett ott mindenféle rendhagyóságot a kertben, velem együtt, aki még akkor sem tudtam semmi okosat kitalálni válaszként. Mielőtt rám haladt volna, utolsó pillantásommal még el tudtam olvasni a földgyalu feliratát: Környezetvédelmi Területfejlesztő Gép. Hiába, álmodni is mindig csak vesztemre szoktam.