Koinóniába: Gyurka bácsi kérésére kimásoltam néhány bekezdést egyik kedvenc könyvünkből. Címe: Kazohinia, szerzője Szathmári Sándor, először 1935-ben jelent meg, ma is aktuális. Tavaly is kiadták, még kapható. Hogy miért pont ezeket a részeket írom ide le, nem árulom el előre. Továbba azt sem lövöm le, hogy miről szól a regény. Annyit azonban el kell mondanom az érthetőség kedvéért, hogy a regényben szereplő hin és behin emberek tökéletes ellentétei egymásnak, mindannyiunkra hasonlítanak itt-ott. A regény jó humorú, de mélyen filozófikus mű, amit a szemelvények is igazolnak. A szerző félelmetes módszerességgel feldolgozza életünk minden területét a legkisebb butaságainktól a legnagyobbakig. Az idézetekben szereplő behin szavakat a szerző nem fordítja le, mivel azok úgymond teljesen érthetetlenek a mi nyelvi rendszerünkben. Valójában nemcsak mindegyik lefordítható, de még vagy 10 szinoníma is társítható az értelmetlen jelentésekhez. Az első idézet arról szól, hogy a szerző végre kiszabadul a félemetes behintelepről, és nagy nehezen elmagyarázza a logikus hineknek, hogy juttassanak végre késeket a behineknek, mivel ilyen módon gyorsan kiszelektálódnának a tébolyult behinek, és ennek mindenképpen csak haszna lenne. Íme az idézet: Jellemző a hinek naivitására, hogy ezt látva azt tanácsolták, hogy vegyük talán sorba a csoportokat, először az egyiknek osszuk ki a késeket, és csak amikor azok már kiirtották egymást, akkor szabadítsuk a másik csoportbelieket is egymásra. Mosolyomat elnyomva kellett megmagyaráznom, hogy egyik csoport sem fog önmagában verekedni, mert ehhez a másik jelenléte szükséges. Ezt persze nem értették, megkérdezték, hogy mért nem egyszerűbb nekik is a közelebb levőket szurkálni, mikor úgyis leszúrják egymást. Én a tapasztalt ember fölényével jelentettem ki: - Ez az egyik csoport a kona, a másik a kemon. Ezek csak úgy verekednek, ha mindkettő összekerül. Csak mikor a hinek összenéztek, láttam be, hogy milyen "értelem nélküli magyarázatot" adtam, bár némi gondolkodás után magam is beláttam, hogy valóban érthetetlen, miért ne lehetne az öldöklést önmagukon kezdeni. Megjegyeztem hát, hogy behin dolgokat csak behinül tudok magyarázni, többet ne várjanak tőlem.... Nemsokára azonban a kona oldalán egy ember felállt egy kivágott fatörzsre, és beszédet mondott a többiekhez. - Ti esetleg azt hiszitek - mondta -, hogy a hinek most a böto elnyerésében támogatnak, és hogy most alkalom van a bötóért, életért és békéért bukut folytatni. Tévedtek. Ketni tetteinben a hinek nem az élet mély lényegét látják, hanem értelemetlen verekedésnek tekintik ezeket. De hogy is vehetné észre e bivak tömeg azt, amit csak az élő és meleg tüdő tud belélegezni, melyben él az anebák és böto szent tisztelete, míg az üres és hideg tüdő távol marad tőle, és a pusztaságban tévelyeg. Az anebák és a bikru tisztelete az a sziklaszilárd pont, ami tartalmat és célt ad életünknek, amely megkülönbözteti a behint az oktalan hintől, ez acélozza meg karjainkat a nemes bukuban, ez avatja bumbukokká a behák fiait, kik boldogan áldozzák életüket a bötóért és a kés üdvéért. Bumbuk gyilkost jelent, de hogy az olvasó megértse, meg kell jegyezni, hogy erre több kifejezésük volt aszerint, hogy a gyilkos kit öl meg, mert agyalágy felfogásuk szerint nem egyformán vetették meg a gyilkost, sőt a bumbukokat megbecsülték. Ennek a szónak jelentése felő azonban már eltérőek voltak a vélemények, amit sehogy sem tudtam megérteni. A konák szerint ugyanis bumbuk az, aki egy kemont öl meg, a kemonok szerint, aki konát öl meg. Majd így folytatta: - A kés üdvének és az anebáknak tisztelete a behák életének forrása, enélkül halál és pusztulás volna sorsunk. (Tehát komolyan hitték, hogy meghalnának, ha nem ölnék halomra egymást!) Ápoljuk tehát tüdőnkben a magasabb rendű ideálkokat, törhetetlen ragaszkodásunkat a bikru és anebák iránt. Igaz behin késével és bötojával él vagy hal. Ezután sok értelmetlen halandzsa következett, amit nem akarok az olvasóval közölni, annyival is inkább, meg sem tudtam jegyezni annyi tartalmatlanságot. Eddig az egyik idézet a regényből. Majd néhány lappal később, már a regény utolsó oldalairól folytatnám. Közben Gulliver kiszabadult a behinek közül, sőt a hinek eszén is túljárva elhagyta Kazohinia szigetét. Saját készítésű motorcsónakja napokig hányódik a tengeren, míg végül szerencsésen felveszi őt hazájának felségjeleivel hajózó egyik legmodernebb tengeri cirkáló a Terrible. "A hajóra érve a kapitány elé vezettek. Itt már nem lehetett bírni velem. térdre hullva csókoltam meg az angol lobogót, majd felállva szinte önkívületi gyönyörben az angol himnuszt énekeltem, mire körös-körül lerepültek a fejekről a sapkák, a szemekből kibuggyant a könny. Senki sem tudta, de érezték, hogy mi történt velem, és nem zavartak. Csak azután jutott eszembe, hogy magamat bemutassam. Rövid pár szóban vázoltam a helyzetet, mire a kapitány egy hadnagy kíséretében az admirálishoz küldött. Az admirálist az étteremben találtuk, ahol a tisztek éppen vacsoránál ültek. Díszes epoletjét megpillantva merev vigyázba vágtam magam, röviden bemutatkoztam, az admirális kezet fogott velem, nekem pedig újra kibuggyantak a könnyeim...." Gulliver elmeséli kalandjait mind a hinek, mind a behinek között, amit nagyon csodálkozva hallgatnak, és természetesen semmit nem értenek meg abból, amit az író közölni akar. A vacsora végén azután az admirális kifejezve elismerését és megértését az alábbi pohárköszöntőhöz emelkedik szólásra: ".... örömét fejezte ki, hogy az őrültek közül szerencsésen visszakerültem a kultúrvilágba, és erőimet imádott hazám szolgálatába van módom állítani. Lelkes szavakkal emlékezett meg hazám nagyságáról és különleges elhivatottságáról, mely őt a béke és a keresztény civilizáció őréül állította. És a felemelő békehivatás letéteményese a hadsereg, mely biztosítja a világ egyensúlyát, a krisztusi igazság fennmaradását és nem utolsósorban az angol polgárság családi tűzhelyeinek nyugalmát. Átszellemült arccal, emelt hangon jelentette ki, hogy nincs felemelőbb tudat, mint az angol lobogó alá tartozni, mert ez adja az igazi lelki tökélyt, mi az angol polgárt büszkeséggel tölti el, és a világ minden más polgára fölé emeli. - E boldog érzés magaslatára - így szólt - csak az élő és meleg honfiszív tud emelkedni, melyben él az ideálok és tradíciók szent tisztelete, míg az üres és sivár lélek távol marad tőle, és a pusztaságban tévelyeg. A lobogó és a Biblia tisztelete az a sziklaszilárd pont, ami tartalmat és célt ad életünkenek, amely megkülönböztet minket az oktalan állattól, ez acélozza meg karjainkat a nemes harcokban, ez avatja hősökké a nemzet fiait, kik boldogan áldozzák életüket a becsületért és a hősi halál dicséért. A katonai erények és a nemzeti eszme tisztelete a népek életének forrása, ami nélkül halál és pusztulás volna sorsunk. Ápoljuk tehát szívünkben a magasabb rendű ideálokat, törhetetlen ragaszkodásunkat a Biblia és hazánk iránt, mert angol hazafi kardjával és becsületével él vagy hal. Egyelőre még nem tudjuk - mondta -, hogy a jövendő háborúban a németek, franciák vagy a japánok ellen kell-e küzdenünk, de annyi bizonyos, hogy bármerre szólít Őfelsége parancsa, gondolkozás és habozás nélkül sietünk a lobogó védelmére. Bizton hiszem, hogy ha megszólal a trombita, korra és nemre való tekintet nélkül minden polgár örömmel áldozza életét az eszméért, mert ha valamennyien meghalunk is, Nagy-Britannia és az eszme örökké élni fog! Poharát Őfelsége egészségére ürítette, majd az asztalon álló kis zászlót felkapva, háromszoros hip-hip-hurrát kiáltott nemzetünk jelvényére. Megrázó jelenet következett. A tisztikar felugrált, a szemekben könnyek csillogtak, és mindnyájunk ajkán felzendült a God save the King. Az utolsó akkord elhangzása után a tisztek összeölelkeztek, és percekbe telt, míg mindenki újra elfoglalta helyét. Most a tisztikar engem kívánt hallani. Szerettem volna méltóan megköszönni azt a mámoros boldogságot, ami oly hosszú szomjúság után körükben eltöltött. Felemelkedtem, de kezemben reszketett a pohár. Torkom elszorult, és végül is csak azt tudtam kiáltani meghatottságomban: - Hazám! Királyom! Éltem a tiétek! A többit elnyomta a feltörő zokogás és tiszttársaim dörgő éljenzése. Az admirális kezét nyújtotta felém. "