A jövőt mint védendőt tulajdonképpen nagyon egyszerűen is el lehetne intézni: Ami létezik jobb, mint ami nem létezik - még ha rossznak tűnik is, létrejött, létezhet, tud létezni. Az egy irányban múló idővel ragozva az állítást: ami létezik és később is létezni fog, az jobb, mint ami ma létezik, de hamarosan megszűnik, felbomlik, kihal. Ez alól csak a nihilisták vonhatnák ki magukat, ha nem lenne a természetben olyan erős szelekció a nihilizmus ellen. Így aztán nem is találunk túl sok embert, aki a fenti két tételt tagadná, sőt inkább ösztönösen is irtózunk az olyan dolgoktól, amik voltak, de megbuktak az élet vizsgáján (dinoszauruszok, trogloditák, trilobiták, kvazárok, ebioniták... bár önmagukban szemlélve ezek mind nagyon kedves létezők voltak, csakhogy ma már nincsenek - és fontosabbnak véljük azokat, amik ma helyettük vannak, különösen azokat, amik akkor is voltak, és ma is vannak.) Ha viszont azt kérdezzük, hogy minek kell léteznie a jövőben, akkor a fejlett öntudatunk rögtön azt súgja, hogy "NEKEM". Ez is az ösztöneinkkel nagyon jól indokolható, erre az önkonzerválásra épül a virágzó orvostudomány és kozmetikai ipar, sok vallás is állítja az egyén testi vagy lelki megmaradását, újjászületését. Saját megmaradásunk azonban - még ha lehetséges volna is -, ellentmondásba kerülhet mások megmaradásával, vagy más jellegű létezők megmaradásával, és ezért filozófiai gondolkodás útján meg kell próbálnunk meghatározni, hogy minek kell megmaradnia, ha az nem pont az egyén és nem pont én. Vagyis hogy milyen lesz a jövő, milyen legyen a jövő, hogy lehessen? A tartósság a fogalmi gondolkodásunknak egyébként is az alapja: ha a hegyek nem lennének minden reggel ugyanolyanok, ha a kutyák nem lennének évszázadokon át négylábúak (csak a farkukat, fülüket csonkítják meg az emberek a múló hóbortoknak megfelelően), ha a dolgok nem lennének elég tartósak, akkor nem tudnánk róluk fogalmakat alkotni és valószínűleg gondolkodni sem. A tartósságnak azonban többféle formáját ismerhetjük, tapasztalhatjuk: pl. az élőkét és az élettelenekét. Az élettelen dolgok anyagukban, szerkezetükben állnak ellen az idő múlásának és a fokozódó entrópiának (pl. protonok, csillagok, bolygók, hegyek, folyóvölgyek). Nem változatlanok, lehet hogy nem is múlhatatlanok, anyaguk részben még cserélődhet is, de évmilliókat, évmilliárdokat ívelnek át a tartósságukkal. A másik tartóssági forma, mely bonyolultsága miatt - úgy tudjuk - csak később kezdődött, de nagyon is bevált: a fűszálak tartóssága. Az élők változékony ismétlődésre, reprodukcióra és szelekcióra alapuló tartóssága. Illyés Gyula: Ditirambus a nőkhöz c. verse jól érzékelteti, hogy ez a fajta tartósság, túlélés még maradandóbb is lehet, mint a kövek és fémek merev statikája. "Miért nő a fű, hogyha majd elszárad, s miért szárad el, hogyha újra nő?" - kérdezi Babits Esti kérdésében, amire válaszolni ugyan nem tudok, de megállapítom, hogy a hegyek ormán a fű évről-évre új egyedekben dacol a széllel, faggyal, s míg a hegy az erózió hatására lassan alfölddé mállik, a víz szalad, a kő apad... de a fű marad - csak megváltozik a populációs összetétele. (Wass Albert után szabadon) Ha következetesen, fenomenológiai alapossággal megvizsgáljuk az élők tartósságának jelenségét, akkor előbb-utóbb eljutunk Darwin és Dawkins összefoglalójáig. Közben eltűnődhetünk azon, hogy az életnek netán nem az egyed vagy közösség megmaradása-e a mozgatórugója, meg hogy mi a célja az evolúciónak, de előbb-utóbb a tudományos érvek súlya alatt eljutunk oda, hogy az élő dolgok fennmaradásának alapja a lehető legrövidebb génszakaszok információtartalmának az önmagára irányulása, illetve ezen gének szükségszerű kölcsönhatása egymással és az élettelen környezettel. Az élő sejtek - géngépek, melyben párezer "önző" gén kénytelen együttműködni a saját fennmaradása, lemásolódása "érdekében" (valójában következtében). A levezetés fontos, intellektuális élvezetet nyújtó része, annak bizonyítása, hogy az így szerveződő sejtekből álló egyed vagy közösség lehet mérhetetlenül önzetlen is (hangyák, méhek), és sokkal bonyolultabb, változatosabb, mint a gének meg az elv, amelyből fölépül. A gének tehát mindössze pár száz betűből álló mondatok, melyek egyszerűségüknél fogva nem is tudnak másra irányulni, mint önmagukra, egymás környezetében viszont működő sejteket építenek föl. Elvileg nem kizárt, hogy egyetlen molekulára összpontosítsuk a nukleinsav templátpolimerizációjához szükséges hét enzimfunkciót, de gyakorlatilag inkább néhány száz gén kell egy élő sejthez, egy autotróf élőlényhez pedig néhány ezer. Meg kell említeni, hogy a DNS-betű másolódásán kívül az élővilágon belül megjelent egy újabb információmásolódási, átörökítési eljárás, ez pedig az utánzás, tanulás, tanítás rendszere az embernél. Olyan lényeknél nem is érdemes ezt keresni, ahol a szerzett információk további hasznosítása az egyed életében minimális (egysejtűek, fák, rovarok), el lehet vitatkozni azon, hogy a kutyák, cinkék, majmok mennyire tanulnak egymástól, a közösségeikben keringő utánzások, szokások elfelejtődnek-e idővel. De az vitathatatlan, hogy az utánzásban, majd a tanításban, az egyszer megszerzett tudások kulturális átörökítésében vitathatatlanul az ember a legfejlettebb, sőt mivel ezáltal a többi élőlényt legyőzte, egyeduralkodó is. Ennek a tanuláson alapuló, nem-genetikai átöröklésnek a következtében annyira más az ember viselkedése, mint a többi állaté. Nálunk már az örökölt tudás, beidegzés háttérbe szorul ahhoz a rengeteg információhoz képest, amit az életünk elején tanulunk, és amire az egész életünket alapozzuk. Ez az újfajta mém-evolúció (filozófiai nyelven: eszmefejlődés) ugyanazokat a főbb jellegzetességeket mutatja, mint a genetikai evolúció; igen - persze sokkal gyorsabb, igen - van döntési lehetőségünk, hogy egy adott információt továbbadjunk-e, igen - horizontális információterjedés is megengedett. De az is biztos, hogy társadalmi léptékben nézve mém-gépek vagyunk. Aszerint terjednek köreinkben a szokások, divatok, eszmeáramlatok, vallások, tánclépések, viccek, pletykák, lánclevelek, hogy mekkora a megmaradási képességük a fejünkben és a kapcsolatainkban, nem kifejezetten valamilyen értékük, vagy igazságtartalmuk alapján (!). Persze mondhatnánk, hogy éppen az a jó egy génben vagy mémben, hogy képes megmaradni. Igaz, hogy a gén és a mém is borzasztóan egyszerű, kicsi és önző, de képes az adott közegben létezni, és még nagyszerű dolgok is felépülhetnek belőlük. Sőt igazából csak azok a nagy dolgok, amelyek ezekből épülnek fel, mert ezek másolódnak, sokasodnak, kidagadnak a fazékból, míg az egyedi daraboknak csak egyszeri hatásuk van a világban. A jövő szempontjából sokkal fontosabbak (+/-) a pletykák, divatok, mint a legtökéletesebb költemény, legigazabb állítás... amit senki, soha le nem másol, el nem mond, ki nem nyomtat többé. (Itt megjegyzem, hogy harmadikféle evolúcióról egyelőre nem tudunk. A számítógépek is képesek a tárolt információikat magukban vagy egymás között lemásolni, de nem tudunk olyan vírusról, amely programozóktól függetlenül létezne, mutálna, szelektálódna. Ha ilyesmi létrejönne, vagy a gépeink esetleg túlnőnének bennünket, akkor ez lehet, hogy megoldaná a problémánkat, de az is lehet, hogy súlyosbítaná azt. Ezzel egy külön tanulmányban kellene foglalkozni.) Most csak arra szorítkoznék, hogy a biztosan meglévő kettős evolúciónk jövőjét mérlegeljem. A mém-evolúciónak van még egy eltérése genetikai elődjétől: Fogalmi gondolkodásunk révén megpróbálhatunk - jó vagy rossz - modellt alkotni a jövőről, a dolgok fejlődéséről, és ezek alapján a mémjeinket már a fejünkben szelektálni: ami olyan, azt továbbadni, másokat pedig inkább nem. Sőt még új mémeket is létrehívhatunk és útjukra bocsáthatunk, ha ezek már közelebb állnak ahhoz, amivé úgyis fejlődni fogunk; közelebb állnak ahhoz a jövőhöz, ami lesz, azért mert tud létezni. Az elég nyilvánvaló, hogy mémek nem is létezhetnének, ha nem lenne ember, élővilág, nem lennének gének, élettelen Föld és Nap, vagyis az a közeg, amelyben a mémek létrejöttek és úszkálnak. Ha a mémek egy kicsit is önzőek, önmagukra irányulnak, akkor mihamarabb meg kell oldaniuk a közegük fenntartását, mert mit ér egy mém, ha közben kihalnak az emberek, akik azt gondolnák. Az emberek pedig biztosan kihalnak, ha szisztematikusan leépítik maguk körül azt a szimbiózist, amibe születtek, vagy felélik a Föld élettelen anyagait (víz, levegő, vas, mészkő), amire folyamatosan szükségük van. Ez a gondolat minden természetvédő törekvésben vagy környezetvédő írásban megjelenik. De miért van, hogy sok mém (gén?) háborúra, természetpusztításra ösztökéli az embert, és bár ezzel mindenféle mém, gén, ember, faj, Föld létét veszélyezteti, mégis pillanatnyilag milyen jól terjed? Ezzel eljutottunk a bűnbeesés kérdéséhez. Miért érzi magát eredendően bűnösnek az ember, amikor egy jó élővilágból származik és a megmaradásban, alkalmazkodóképességben pedig különösen is jeleskedik. Éppen azért, mert evolúciós "ellenfeleit" (farkas, tigris, himlő, galóca) mind legyőzte, szelekciós vákuumában azt csinál, amit akar, cselekedetei ész nélkül divergálnak, eszközeivel már csak önmaga és Föld ellensége lehet, és mindezeket az újításait mémjei segítségével még gyorsan is csinálja. Olyan gyorsan, hogy maga sem tudja kontrollálni, merre halad. Pedig tudjuk, hogy haladhat a pusztulás felé is; attól, hogy jól megy a kocsi (mint a dínóké), mehet a pusztulásba is (mint a dínóké). Az evolúció éppen ezen az elven működik: a gének, mémek csak a következő generációjuk legyártásában járatosak, minden egyéb fejlődést a szelekció intéz. Minden eredményt, önzetlenséget a téves próbálkozások sorozatának útján lehet elérni, és ez az út kihalt egyedekkel, fajokkal van szegélyezve. Az ember esetében is kihalhatnak mémek, elpusztulhatnak egyedek, embermentes lehet a Föld, vagy magunkkal ránthatunk rengeteg más fajt is, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy nem vették észre, nem is vehették "ész"-re, hogy a körülöttük ugráló főemlősökben milyen időzített bomba rejlik. Vitathatatlan, hogy az ember számára a legfájdalommentesebb, ha mémek halnak meg a fejében, mert a következő lépcsőfok már az egyed halála, népek, mém-kultúrák kihalása, emberiség, bioszféra stb. Mind magasabb lépcsőfokok, mind sok-sok egyed szenvedésével és halálával járnak. Egy rossz (csak rövid ideig viruló) mémet megölni a fejünkben pusztán annyit tesz, mint mást gondolni. Olyat gondolni, ami lehet, és ami lesz. Véleményem szerint ez a mémfejlődés (eszmetörténelem) végső irányulása. Ha lesznek a Földön egymillió, százmillió év múlva emberek -vagy valakik, akiknek vannak mémjeik -, aminek (a Föld eddigi és a Nap jövőbeli állapotát tekintve) nincs semmi akadálya, akkor azok fogják tudni, hogy azért lehetnek, mert fenntartható dolgokat gondolnak és cselekednek, nem pusztítják esztelenül önmagukat és a körülöttük lévőket, fogják tudni, hogy a fennmaradás érdekében együtt kell működniük, tervezniük kell a lélekszámukat, a fogyasztásukat, ismerniük kell minden hulladékuk, termékük életciklusát, állandó jövőben kell gondolkodniuk és ezeket az eszméiket tovább is kell adniuk, hatékonyabban, mint a mai iskolarendszer. És meg kell tanulniuk a felbukkanó mémjeiket jövőbeli várható hatásuk szerint szelektálni, megítélni, továbbadni vagy éppen tudni hallgatni róla. Az emberiség ezen állapotában széles eszköztára lesz a továbbadásnak, a kapcsolatok pacifikálásának, a Föld ismeretének, fenntartásának, és a távoli jövőre vonatkozó döntési képességeknek. Még ekkor is előfordulhat, hogy tévednek valamiben vagy nem tudnak kivédeni egy kozmikus katasztrófát, de ennek valószínűsége idővel egyre csökkeni fog. Az előbbi bekezdésben sok mindent felvázoltam abból, hogy szerintem milyen cselekedetek övezik a fenntarthatóság mémjét (véges létszám, a termelődésnél kisebb fogyasztás, együttműködés egymással és a Természettel, anyagok körforgása, továbbadás eszköztára, döntési és hallgatási képesség, stb.), és persze némelyikben tévedhetek is. De nem hiszem, hogy tévednék, amikor kimondom: a) a Természet összfenntarthatósága növekedni fog azzal, ha az emberek a mémjeik miatt kihalnak; b) ha viszont nem ezt teszik, hanem élnek békében, és lesznek mémjeik, akkor fenntartható módon fognak élni a fenntartható mémek által. ILLYÉS GYULA: DITIRAMBUS A NŐKHÖZ 1 Nem a kövek és nem a fémek.    Nem amik állják az időt! Hanem a gyékény, a nád, a kéreg.    Nem az örök-élet-igéret         cinkosai. Nem a kimértek. Hanem a törékenyek s engedők:            a fű, a lősz, a sás              lett tiltakozás. A tettük után nyomban eltünők. 2    Nem a kövek és nem a fémek.   Nem az asszir, a szumir pillérek,   a talpukkal évezret gyűrüztetők. Nem a bazaltból faragott gúla-tetők. Hanem a haraszt, az avar, meg a fa:      a messziről igent integetők.              Nem a kemények,     hanem a fonhatók, a szőhetők,             a dolgozó kezekre         kutya szemével figyelők, -           Még messze, messze            valamennyi isten előtt - 3 Nem a kövek és nem a fémek.    Az első szót, a gügyögőt,    az első tanácsot a létnek,    ők kezdték szájba rágni, a gyapjú, a gyanta, a szösz, a raffia.    A közlékenyek, a serények.        Ők, nem az égnek, hanem a sári világnak védangyal-kara,   ők, az örökre többrekészek. Mert aki meg akarja tartani az életet, elveszti azt: aki pedig kész elveszteni is, megtartja. 4   A romlandók. A hínár, a moha.  A múlók. A hártya, a len fonala. Nem az eleve valakik, hanem a törők,       de nyomban fölnevetők,  hogy megint csak összeilleszthetők,  az így szívósak, így nem engedők.  Az ág héja, a kecskeszőr, a háncs                  lett utitárs - Befogadván valami messze - hogy mondjuk? - eszme?    rendeléséből a jövőt. 5 Messze a kövek és a fémek      hatalomátvétele előtt. A hajlíthatók és görbíthetők,    a szívósan gyengédek, az ujjnyomásra már válasz-puha      anyagok, ők, a soha        vissza nem ütők. adtak halk jelet - kéz a kéznek -          velünk a Föld! 6       Fú a szél, kopik a talaj,         fölkúszik, óriási hal,   az évszázadok mélyvizéből a templom, - íze, húsa nélkül.   Száll a por, vékonyul a föld,       emelődik ünnepi tálca     diszében a dög: a ledőlt       fejedelmi palota váza.       Hányingerelten köpdösi       vissza a tisztára szopott         bordát, ivet, oszlopot       az idő. Nem ez kell neki. 7     Nem a kövek és nem a fémek. Nem a bronzpajzsok, a porfiredények,     a hivalgók, a haszonélvezők.    Hanem a pálmalomb kötények,   a kókuszcsészék, a zsuppháztetők. Nem a katakombák, nem a tornyok.    Mert mit tudnak a csontok,    ha kifolyt közülük az élet? 8 Ki mondta az első szót a jövőről,    a derüset, a szemen át  meggyőzőt, szívmelengetőt:           lehet remény,        mást is rejt a világ,    mint amit mutatott először.     Az első füszoknya övén     az első ráhímzett virág. 9    Nem sziklakockából rakott erőd,  mit egybe csak a súly maltera köt.               Nem a gőg kapui. Hanem a pelyva, a patics, a pihe,        a vessző, a viasz, a toll ereje             hozott ide -         Igen, ők, az épp mert lágyan       megnyilók lettek a legerősebbek.            Mint ágyék s keblek     a csont- és izom-védte várban: donzsonjaitokban, asszonyi testek.      Mint akik lebirhatják az időt. 10  Nem a szögletek, nem az élek, nem a fegyverek, a szúrók s lövők,    nem a királyok s hadvezérek,     hanem az ebnél hamarabb      megokosult vályog-iszap,          a szőrme, az irha  lett vezető, - nem is a férfiak,              hanem ők a minden tagukban szem-viselők,       a nők kezeit idomitva. 11 Rejti a márvány a szobrot. A Szépet!           De mitől éledt?   Kik voltak a nemzők s szülők?       És kik tették tisztába őt? De a legelső, kisdedi mosolyt,     amivel szinte odaszólt,     ami a lélek válasza volt         a teremtésnek,     kik csalták oda, tétova     elsőt-mozduló vonásaira       a kőnek is, a fémnek?    Hallgat a sok apa s anya. Nem, itt a sírok sem beszélnek. 12 Szobrok, ti, már a méhben készek,   harsány-némák, lét-tömlöcök,   épp azáltal holtak, hogy épek,     temetkezőket temetők! 13  Nem a kövek és nem a fémek. Mig a fű újra fönt mindent beföd,   tisztítja máris lent a mélyet     szorgos népeivel a föld.  Munkálnak a türelmes férgek,  a hullamosók, bűz-szürők, hír-fertőtlenitők, dicsvágy-virus-ölők,   a mord erények, zord erélyek    bacillusgazdáit lemeszelők,  mind-mind az iszonyú pöcegödört át-, hasznosan úgy-szétdögönyözők,   hogy kidugja, egyre merészebb     kedvvel fejét, az öröm keresőt,           egy hóvirágnyi élet. 14 A szöllő-bakhátak-fésülte dombok  s nem a rom-fedte, a történelem-          lerondította bércek, a felhő-kavarók, nem a látni is undok  mellvédek agyaros vigyora, hanem         a csibesövények,    nem a várárkok: a zsiba-borítók,      a kisajtó, a kalantyús kapu,        a csak fakilincs-záratú verőcék, gally- és léc-cserények,             nem a lőrések, hanem a kandikálásra szabott zsalú,  nem a torlaszolók, hanem a nyílók,     nem a tengeringerlő szirtfok,    hanem az öblök, a kikötők,      a borjú- és birka-nyalta mezők,  nem a keselyük, a denevérek, a solymok, hanem a selymek, a fürj-fészkek, a méhek,       nem a dörgések, hanem az ének,   nem a kardok, a kardhüvelyek, a vértek, hanem az ingek, a kendők, a harisnyakötők,    nem a villámok, nem a vulkánok, a rőt      ablakon át fény-bőgve beizzók,     a mélység düheit mennybeköpők,       hanem a hős mellbimbók,        a tövükhöz menekülők             megóvásában                bátran          meredők, tüzelők. Ajánlás   Nem a zablák, nem a csengések,          hanem a kosáron a fül;     nem az ostromok, a bekerítések;      hanem a korall-sor a nyak körül,        meg a tüzhely körüli székek; nem a viharok, a mének, a diadalzengések,       hanem a szitaszél-veregetések,           ha a liszt megtömörül,     hanem a néma kitekintések      a téli ablak függönye mögül; nem a havasok, a jeges meredélyek,   hanem a kézimunkázó vetések,      a vasárnap is orsópörgetők,  hanem a csecsemő-lebegtetések,  hanem a csermelyek, a csevegők, nem a vezényszó: Rohamra! s Imához!     Hanem a megforditott vánkos. BABITS MIHÁLY: ESTI KÉRDÉS Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Riván, hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis csak arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?