Környezetvédő infrastruktúra Ezen az oldalon nem a ún. környezetvédelmi beruházásokról szeretnék elmélkedni, a csatornákról, füstszűrőkről, hulladéklerakókról. A XXI. század elején már több, mint nyilvánvaló, hogy ha nem akarjuk "a saját vizünket visszainni", akkor a szennyvizeket tisztítani kell, a hulladékot válogatni és takarással lerakni, ha nem akarjuk regionális varjútelepekké változtatni szeméthegyeinket, a kibocsátott füstöket, kipufogógázokat a mérgező anyagoktól előbb meg kell tisztítanunk, szintén azért mert lélegezni szeretnénk. Ez az egész társadalom érdeke és feladata, melynek sürgős megoldása egyre több környezetvédelmi szakember munkáját igényli. Megérdemelne ez is egy oldalt, de inkább azt szeretném megkérdezni, hogy mire megyünk a meglévő vagy most kiépülő infrastruktúránkkal egy fenntartható világban. Hasznosak lesznek-e az útjaink, távvezetékeink, adatkábeleink, felhőkarcolóink, ha egyszer - és nem is sokára - úgy döntünk, hogy fenntartható módon szeretnénk élni (vagy nem)? Örülni fognak-e az unokáink a fosszilis készletek feláldozásával létrehozott, több száz évre is alkalmas szerkezeteinknek, birodalmi kocsiútjainknak?                        Mi a fenntartható? Fenntartható és vég nélkül folytatható az a tevékenység, amely a véges Föld javaiból legfeljebb annyit vesz el, amennyi ugyanott folytonosan keletkezik évről-évre. Ezek azok a megújuló források, melyeket kímélő használattal időtlen időkig élvezhetünk, szemben a fosszilis készletekkel, amelyek mindenképpen kimerülnek. A kőolajzárványok feléből eleddig füstöt készítettünk, sűrűjét pedig az utakra kentük aszfalt formájában. Legalább az aszfaltnak lesz-e valami haszna a következő nemzedékek számára, hamár abból, amit elfüstöltünk sokat ugyan nem profitálhatnak? A történelem azt mutatja, hogy a kérdés jogos: ma is léteznek római hadiutak, amelyeket ha nem is ugyanarra a célra, de valamire használhatunk, míg sok más infrastruktúra megsemmisült, vagy ma már legfeljebb muzeális értéke van. Tulajdonképpen hihető, hogy a ma infrastruktúrái, ha tartósak és jó minőségűek, némi haszonnal járhatnak évszázadok múltán is; talán azt fogják majd mondani valakik, hogy nem egészen feleslegesen foglaltuk el velük a természetes élőhelyeket, megőriztünk bennük fosszilis erőforrásokat. Az aszfaltot újra lehet olvasztani, ha kiderül, hogy útjaink a jelenlegi szerencsés világ csomópontjai helyett egészen másfelé kellett volna, hogy vezessenek. Talán az észvesztve sokasodó számítástechnikai kábeleket sem hiába dugtuk a föld alá, mert egy energiatakarékos számítógéppark egy olyan világban is működhet, ahol mindent a megújulóból fogunk előállítani. De mindennek feltétele, hogy legalább gondoljunk a jövő lakóinak magatartására, mielőtt bármit a föld alá temetnénk. Gondoljunk a fenntarthatóságra! Az a világ ugyanis, amit ma az autóútjainkkal, számítógépeinkkel és rengeteg munkánkkal építünk nem fenntartható. Legalább a csontvázának, a gerincének kellene értékhordozónak lennie. Fenntartható, környezetbarát infrastruktúrának. Milyen jó lenne tudni, hogy a fa, amit elültettünk, száz év múlva is árnyékot ad, hogy a szennyvíztisztítóinkat mások is használhatják, és az unokáink is azokból a csáposkutakból nyernek ivóvizet, melyet még a XX. században fúrtunk számukra. De...                     bontsátok le a tornyokat... persze nem úgy, hogy még vannak benne! Különben a pénzvilág hivalkodó szerkesztményei a hektikus piac valamelyik rezdülésére hirtelen kiadó ingatlanokká válnak vagy azzá sem, gondozatlan üvegtáblái szomorú egyszerűséggel fognak lepotyogni a kilencvenedik emelet magasságából. Az utakon, ha árnyat adó fasorokat ültetünk melléjük, vígan biciklizhetnek dédunokáink, de mit tegyenek a nyolcsávos autópályákkal, meg a felüljáróinkkal, melyek egy ma divatos plázán kívül ugyan sehová sem vezetnek. Minek a bankok, és minek a tankok, és mire lesznek jók a kötélpályák, ha utódaink úgy döntenének, hogy itt-ott élni hagyják inkább a természetet? Mi célt fog szolgálni egy mai futball-lelátó, egy műtrágyagyár vagy egy repülőgép-anyahajó? Hiszen békét is akarhatunk egyszer, nemcsak környezetvédelmet. A repterek radarjai jók lesznek-e jégeső elhárításra, abban a században, amelyben 50 tonna kerozint inkább a gyógyszergyártásban szeretnének felhasználni, mintsem hogy egy repülőgép gyomrába töltsék? Mi fog keringeni a gázvezetékeinkben, mire lesznek jók az átjátszóadók, a szigeteletlen falak, elszórt szeméttelepek, meddőhányók, hűtőgépek, reklámtáblák, mikrosütők? És a tankönyveink, az életre felkészítő tanításunk, a szellemi infrastruktúránk? Van-e benne valami a fenntarthatóság világából, vagy csak a ma háztartási gépei számára képezzük a ma mérnökét?                         Építeni újat... nem bábeli tornyokat, hanem új gondolkodást. Ma még csak odafigyelést, természetszeretetet, felelős, környezetvédő szemléletet, rákészülést a fenntarthatóság világára. Szerény, kíméletes életmódot, egyelőre a megoldások keresését. Egyelőre, 2002-re. Sok sikert kívánok hozzá mindannyiunknak! Dőry István