AZ ÉLELMISZERTERMELÉS ÉS A NÉPESEDÉS ÖSSZEFÜGGÉSEI A KÖRNYEZETVÉDELEM GONDJAIVAL Az átlagember naponta másfél kilogramm szilárd táplálékot és másfél liter folyadékot fogyaszt. Táplálékának jelentős részét főzve, sütve, melegítve fogyasztja, amihez ugyanúgy tüzelőanyagra van szüksége, mint a komfort érzetét biztosító kb. 20 fokos hőmérséklet eléréséhez. Ez utóbbihoz szükséges ruházatát és hajlékát is jelentős részben a mező- és erdőgazdaságban termelt alapanyagok biztosítják. 5,5 milliárd ember fenti minimális szükségleteinek biztosítása óriási terheket ró környezetünkre. A környezetszennyezés és az éhezés, a nyomor ugyanarra az okra vezethető vissza, a túlnépesedésre. A gazdag országok túlnépesedése okozza az előbbit, a szegényeké az utóbbit. Meglepő módon a fejenként és évente elfogyasztott élelmiszer mennyisége alig különbözik a leggazdagabb és a közepesen fejlett illetve szegény országok esetében (egyaránt öt mázsa körül van). Sajnos a legszegényebb országokról nincsen ilyen adatom. Róluk azt tudom, hogy 1500-1800 kalória körül van a napi fogyasztásuk, a 2600 kalóriás világátlaggal és a leggazdagabb országok 3200-3400 kalóriás átlagával szemben. A leggazdagabb országokban 120-130 kg gyümölcsöt, 100-100 kilogrammnál több zöldséget és húst fogyasztanak és 40 kiló közelében van a cukorfogyasztás is. Folyadékfogyasztásuk döntő többsége sem víz, hanem tej és tejtermék (2-300 liter/fő), üdítőital 1-200 liter, sör vagy bor 100 liter körül. Fogyasztásukban relatíve alacsony a cereáliák, a burgonya és a zsír aránya. Ezekben az országokban a legmagasabb az átlag életkor (76-78 év), legjobbak az egészségügyi állapotok, legmagasabb az emberek fizikai és szellemi teljesítőképessége. Táplálkozási szokásaikban gondot okoz a túltápláltság, elhízás, egyes anyagok nem kívánatos mértékű felvétele (nátrium, telített vagy telítetlen zsírsavak, alkohol, állati fehérje), és a pazarlás. A közepesen fejlett és szegény országokban a napi kalória felvétel a világátlag és a gazdagok között mozog, gyakran megközelíti a leggazdagabbakat pl. Magyarország 3200 kalória/nap/fő, és a mennyisége sem kevesebb az öt mázsánál, de lényegesen rosszabb az összetétele. 30-60 kg gyümölcs, 50-80 kg zöldség, 20-30 kg cukor 40-70 kg hús, viszont 100-140 kg cereália 100 kg feletti burgonyafogyasztás, sok zsír fogyasztás jellemzi őket. Táplálkozási szokásaik és lehetőségeik következménye a túltápláltság, az elhízottság, a táplálkozási eredetű betegségek, a rosszabb általános egészségügyi helyzet és hiányos kondíció, a rövidebb élettartam, a gyengébb fizikai és szellemi teljesítmény. A fogyasztás ezekben az országokban is pazarló azonban ellentétben a gazdag országok csoportjával itt a pazarlás ellenére sincs biztosítva az emberek harmonikus tápanyag, vitamin és mikroelem ellátása. A szegényebb országokban már a társadalmi igazságtalanság is szerephez jut a táplálkozási anomáliák kialakulásában. A legszegényebb országokban már az átlagos 1500 kalória is alultápláltságot, éhezést jelez, amit katasztrofális mértékben súlyosbítanak az igazságtalan elosztási viszonyok. Ezeket az országokat rendszeres éhínségek sújtják, ezekben a legalacsonyabb az átlag életkor, legrosszabbak az egészségügyi körülmények, a nyomorúság és ínség között vergődők szellemi és fizikai teljesítménye alig értékelhető. A gazdag országok lakói közé sorolható mintegy egymilliárd ember. Ez a csoport nemcsak önellátó, de ez az országcsoport állítja elő a világ élelmiszertartalékait az élelmiszersegélyek forrásait, úgy, hogy lakosságának mindössze 1-5 százaléka foglalkozik élelmiszertermeléssel. A középső csoportba az önellátó országok mintegy 3 milliárd lakosa tartozik, akiknek 20-80 százaléka foglalkozik élelmiszer termeléssel. A legszegényebb országok éhező, nyomorgó lakossága 90-95 százalékban élelmiszertermeléssel foglalkozik mégsem képes az önellátásra még a legelemibb szinten sem. Ebbe a csoportba már több mint másfél milliárd ember tartozik és számuk nyomasztóan növekszik. Sokan vagyunk, több mint negyvenhatan négyzetkilométerenként világviszonylatban (120 millió km2-en 5.5 milliárdnyian). Magyarországon 115-en Hollandiában Belgiumban 3-400-an. Magyarországon egy futballpályányi terület jut mindegyikünkre, melyből az egyik térfél be van építve városokkal utakkal ipartelepekkel és ennek a térfélnek a tizenhatosát borítják az erdőink. A másik térfélen folyik az élelmiszertermelés. Halászó-vadászó ősünk országrésznyi területeken kóborolt, hogy beszerezze a nyomorúságos létét fedező minimális élelmiszermennyiséget, vajon hány napig bírta volna egy fél futball pályán? Hány napig bírta volna Hollandiában, ahol csak egy negyed futballpálya jut egy lakosra amelynek az egyharmadán lehet csak élelmiszert termelni?  A nem öltözködő, nem autózó, nem fűtő, vegetáriánus életmódot folytató szarvasok 0,3-an, az őzek ketten, a vaddisznók 0,4-en, a nyulak hatan, a fácánok húszan vannak km2-ként. Amikor már úgy éreztük, hogy a varjak tűrhetetlen módon elszaporodtak, és elkezdték irtani őket, akkor hárman voltak. Az összes emlős állat és madár együttes száma sem közelíti meg az emberi populáció átlagos sűrűségét. Háziállataink állománysűrűsége viszont megdöbbentő képet mutat a táj természetes eltartóképességét tükröző vadpopulációkkal összevetve. 20 szarvasmarha, 80 sertés, 35 birka, 400 baromfi négyzetkilométerenként. Egy terület természetes eltartóképességét az adott területre jutó napenergia, az odahulló csapadék mennyisége és a talajban lévő felvehető ásványi tápanyagok mennyisége határozza meg. Az ott élő természetes növénytársulások optimálisan hasznosítják ezeket a forrásokat és a legnagyobb biológiai produktumot, szervesanyagot állítják elő belőle. Ez a szervesanyagtömeg azonban egyáltalán nem felel meg optimálisan az ott élő állatvilág táplálék igényeinek. Gondoljunk például az aljnövényzet nélküli sűrű bükkösökre, fenyvesekre, de gondolhatunk a mocsarakra és a füves pusztákra is. Az állatok fajösszetételét és sűrűségét a táplálékhiány korlátozza azon a szinten ami a természetes populációkra jellemző, azaz egy nagyon alacsony szinten. A természetes ellenségeit leküzdő ember, a táplálékhiányon úgy lett úrrá, hogy kipusztított maga körül minden élőlényt, amit nem ehet meg. Ezt hívjuk mezőgazdaságnak. A halászó, vadászó ősember tízezer éveken át szerény ártalmatlan szereplője volt a természet nagy színpadának, létszáma alig gyarapodott, kártétele elenyésző volt ( Florida három-Magyarországnyi területén a múlt század végéig mindössze 30 000 szeminol indián élt nagy nyomorban kőkorszaki színvonalon vadászva, halászva, ma ugyanott 12 millió ember él). Kb. tízezer évvel ezelőtt azonban döntő fordulat állt be, amikor az őseink felhagyva a vándorló vadállat csordák követésével és vadászatával letelepedtek, háziasította az állatokat és elkezdett földet művelni. Ettől a perctől kezdődött az a változás, amely során néhány százezerről 5 milliárdra nőtt az emberiség lélekszáma szoros összefüggésben az élelmiszertermelés fejlődésével és sajnos ez utóbbi során a környezet mind kíméletlenebb kizsarolásával. A civilizáció története az emberi élet számára legkellemesebb helyeken kezdődött ( Kína, Mezopotámia, Egyiptom, Palesztina stb.), majd miután túlnépesedett és tönkrement az a hely, egyre újabb, már kevésbé kellemes helyek meghódításával és lepusztításával folytatódott (Görögország, Balkán, Róma, Európa stb.). Mezopotámia az ésszerűtlen öntözés következtében elszikesedett, Palesztina elsivatagosodott, a mediterrániumban az erdők kiirtása a legeltetés és az erózió az alapkőzetekig lepusztította a tájat. A környezet pusztulása létalapjától fosztotta meg az ókori birodalmakat, amelyek sorra meg is buktak, elnéptelenedtek és megkezdődött a hidegebb, ridegebb északi tájak meghódítása. Amerika és Ausztrália felfedezése után már nincs több felfedezhető terület tehát háborúkkal kell elhódítani a gyengébbektől az életet jelentő földet. A területszerző háborúk napjainkig tartanak és ez az egyik alapvető motiválója a népesedéspolitikának. Kellenek a fiatal harcosok, a harcosokat szülő fiatal nők, az eltartásukhoz pedig újabb földek, több élelmiszer és akkor újra többen lehetünk teljesítve a bibliai parancsot szaporodunk, népesedünk és uralmunk alá hajtjuk a földet. Azután egyszer kipusztul alólunk a Föld és úgy járunk mint a lemmingek vagy a sáskák. Kinek jó ez? Kinek a rendelése ez? Miért jó az, hogy többen vagyunk és meddig mehet ez még tovább? 8, 12, 15, 20 milliárdig? Miért nem volt és lenne jó a jövőben is egy milliárdnyian lenni és ezen belül 200 millióan Európában és három milliónyian Magyarországon? Hárommilliónyi magyar között született meg Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Erkel és a nemzet sírjáról fantáziáló Vörösmarty Mihály is. Tényleg elsüllyedne a nemzet, a keresztény világ, vagy az emberiség ha a jövő eszményévé az egyetlen gyermekét kiemelkedő gondossággal nevelő és taníttató család modelljét állítanánk? Vagy netalán ezt csak másoktól várjuk el, miközben mi vígan szaporodunk, hogy felebarátainkat uralmunk alá hajthassuk? Ezekre a kérdésekre választ kell adni, mielőtt túlzó követeléseket fogalmaznánk meg a mezőgazdaság környezetkárosító hatásai kapcsán. A mezőgazdaság által okozott környezeti ártalmak közül szinte mindig a műtrágyákról, a növényvédőszerekről és a gyomirtókról esik szó. Pedig a mezőgazdaság tízezer éves a környezetet pusztító, de egyben az ember felemelkedését szolgáló történetében, ez az utolsó ötven év amióta vegyszereket használunk csak egy epizód és ma sem ez okozza a legfőbb gondot. A mezőgazdaság által okozott környezeti károk legfőbb eszközei évezredek óta változatlanul a balta, a fűrész, a tűz, az eke, a lapát, a talicska és a legeltetés. A túlnépesedés következtében egyre újabb erdőket vágunk ki évezredek óta, egyre újabb mocsarakat csapolunk le, egyre újabb folyókat szabályozunk, felégetjük a természetes növénytakaró maradványait, kiszántjuk a földből a gyökereiket és miután maradéktalanul elpusztítottunk mindent akkor bevetjük. A terményt elfogyasztjuk jószágainkkal együtt és csak egy töredéke jut vissza trágya formájában a földbe. Az elfogyasztott élelmiszerek nagy része hő és mozgási energiává alakul, más része szemétté és szennyvízzé válik és örökre elvész a termőföld számára. A földművelés és a túlzott mértékű legeltetés a növénytakaró nélkül maradó földek eróziójához és elsivatagosodáshoz vezet. Egyes térségekben a krónikus tüzelőanyag-hiány is hozzájárul ehhez a folyamathoz. Az esőerdők irtása, az északi erdők túlzott ütemű kitermelése, az elsivatagosodás, a globális felmelegedés, amelyben a mezőgazdaságnak is van szerepe (kérődzők), de főleg a túlnépesedés klimatikus változásokhoz vezet beláthatatlan következményekkel. A vegyszerek csak ott okozhatnak károkat ahol használják őket. A Föld nagy részén gyakorlatilag egyáltalán nem használnak vegyszereket mert nincs rá pénzük. A legjelentősebb, extenzív mezőgazdaságot folytató országokban, olyan alacsony az egy hektárra eső vegyszer felhasználás, hogy az még esetleges szakszerűtlen alkalmazás mellett sem okozna számottevő környezeti kárt. Ezekben az országokban az egy hektárra eső vegyszerfelhasználás 25 kg alatt van (Egyesült Úllamok, Kanada, Ausztrália, Szovjetunió utódállamai). A mezőgazdasági kemikáliák szakszerűtlen és ésszerűtlen felhasználása elsősorban Nyugat-Európában és Japánban, másodsorban Közép-Európában okozhat környezeti károkat, ahol az egy hektárra eső felhasználásuk meghaladja a 200 kilogrammot, helyenként a 400-at is. A műtrágyák használata kevésbé kockázatos mint a növényvédőszereké és a gyomirtóké. Ahol már ezer éve folyik mezőgazdasági termelés vagy még régebben ott olyan mértékben elfogytak egyes kulcsfontosságú elemek a talajból, amit csak műtrágyával lehet pótolni (P, K, Mg stb.). A vetésváltással és az ugaroltatással csak egy sokkal alacsonyabb termésszintnek megfelelő tápanyagállapotot lehet elérni nitrogénből. Szakszerű tápanyag-utánpótlás és talajművelés mellett a tápanyagokat felveszik a növények és az nem kerülhet sem a talajvízbe, sem az élővizekbe. A talaj elsavanyodása megakadályozható. Mindez természetesen nem mond ellent, sőt a szakszerűség egyenesen feltételezi azt, hogy minden lehetséges szervesanyagot, amit a föld megtermett visszajuttassunk a földbe eredeti vagy komposztált formában. De ne áltassuk magunkat azzal, hogy az anyag és energia megmaradás elve épp a mi kertünkben bukik meg, ahonnan állandóan elhordhatunk illetve elhasználhatunk anyagokat anélkül, hogy pótolnánk. A növényvédő szerek használata nem nélkülözhetetlen. Egyes kultúrákban egyáltalán nem használnak pl. kukorica, másokban csak ritkán ha valamilyen epidémia lép fel pl. gabonafélék, tömegtakarmányok, legelők, kaszálók, márpedig ezek foglalják el a mezőgazdasági terület nagyobbik felét. A legtöbb növényvédő szert a kertészeti kultúrákban, a szőlőben, gyümölcsösökben és a zöldségtermesztésben használják. Az árutermő ültetvényekben általában biztosított a szakszerű alkalmazásuk és ez csökkenti a kockázatot. A házikertekben, hobbykertekben, üdülőhelyeken és általában a lakott területeken jó lenne ha minimálisra csökkenne a használatuk mert ott sem a szakszerűség, sem a biztonság nem garantálható. Szerencsére nálunk a közterületeken minimális mértékben, az erdőgazdaságokban pedig egyáltalán nem használnak növényvédő szereket. A gyomirtók használata mérsékelhető, kiskertekben teljesen mellőzhető. Környezetvédő körökben gyakran elhangzik az, hogy egyes régi fajták műtrágyázás és növényvédelem nélkül is jól teremtek és hogy ezeket feleslegesen váltották fel a sok műtrágyát igénylő új fajtákkal. Össze kell hasonlítani a korabeli "jó terméseket" a maiakkal és máris világossá válik hogy közben három-négyszeresére nőttek a termésátlagok. A világviszonylatban is kiváló Bánkuti búza termésátlaga a harmincas-negyvenes években nem érte el a legjobb években sem a 15 mázsát, a nyolcvanas években az új fajták és a megváltozott agrotechnika következtében az országos átlag 50 mázsa felett volt. Az elmúlt években visszaesett a mezőgazdasági kemikáliák forgalma egész közép- és Kelet-Európában. Egyes országokban felére harmadára csökkent a felhasználás. Nálunk is. A termésátlagok rohamosan hanyatlanak, az élelmiszerhiány és az import egyre növekszik. Másik közkeletű vélekedés, ami a fentiekkel is összecseng, hogy talán nem esnének vissza a termésátlagok a múlt századi szintre akkor sem ha nem használnánk vegyszereket és gépeket mert azóta a tudomány sokat fejlődött és a nemesítés is látványos eredményeket ért el. Sajnos ez sem igaz, a tudásunk éppen a vegyszerekben és a gépekben manifesztálódott és a nemesítés eredményei is a gépesített, vegyszeres technológia kínálta lehetőségek realizálására irányult. Tehát az a feltételezés, hogy az új fajták a régi körülmények között is megállnák a helyüket nem igaz, sőt ebben az esetben jöhetnek a régi fajták és velük együtt a fogyasztói társadalom ellentéte a nélkülöző, éhező társadalom. Véleményem szerint valahol a kettő között van a szerényen fogyasztó, szegényesen élő, de a környezetét a jelenleginél kevésbé kizsákmányoló, kevésbé szennyező társadalom. De vajon elég-e ez a jelenlegi 5,5, a 2030-ra várható 8-9 milliárd és a későbbiekre előrejelzett 12 milliárd embert számláló bolygónk jövője szempontjából. A következő 3-500 évben biztos, hogy nem leszünk kevesebben mint jelenleg. Nem átmeneti jelenségről van szó, amit csak át kell vészelni és azután minden rendben lesz. Visszatérő probléma évezredek óta a túlzott mértékű állattartás, legeltetés. A leggazdagabb országok környezetvédői rokonszenveznek és propagálják is a vegetáriánus életmódot, vagy legalább a kevesebb állati fehérje fogyasztására alapozott reform étrendet. Gyakran emlegetik, hogy 1 kalória állati termék előállításához az állat 6 kalóriányi takarmányt fogyaszt el. Ez igaz, de legyünk óvatosak a levonható következtetésekkel. Valóban pazarló eljárás ez, ha emberi fogyasztásra is alkalmas gabonafélékkel takarmányozzuk az állatokat (Európa baromfi és sertés tartására ez elég jellemző), vagy olyan helyen legelnek, ahol emberi fogyasztásra is alkalmas élelmiszernövényeket lehetne termeszteni ( természetesen a legelők, kaszálók, rétek feltörése után, ami szintén nem természetbarát technológia). De segítene-e ez a Szahel övezet éhezőin, akiknek szinte kizárólagos élelmüket, az emberi fogyasztásra alkalmatlan kórókat rágcsáló állataik szolgáltatják, vagy Dél-Úzsia népének, akiknek egyetlen állati fehérjeforrását  a tejet szintén a másképp nem fogyasztható fűfélékből állítják elő sovány tehénkéik. A világ hústermelésének jelentős hányadát az ausztráliai, amerikai, orosz, kínai, mongol sztyeppéken, prériken, pampákon legelő marhák és birkák szolgáltatják egy relatíve kevésbé természetromboló gazdálkodás keretében. Mindaddig amíg ez nem válik olyan mértékűvé, ami meghaladja az adott legelők eltartóképességét, mint a Szahel övezetben, addig nem kellene kifogásolnunk. Ha a leggazdagabb országok lakói az egészséges mértékig csökkentik a húsfogyasztásukat, helyesen teszik, de azt hogy csökkentsék-e az állattartást azt csak azután döntsék el ha választ  adtak arra a kérdésre, hogy adtál-e enni az éhezőknek? Biogazdálkodás, organikus gazdálkodás, autarchikus kommunák, alternativ közösségek: kedvenc gyermekkori olvasmányaim legszebb lapjai elevenednek meg ezekben romantikus vállalkozásokban. Verne figurákat és Robinson Crusoet idéző hősök túrják a földet, gyűjtögetik a gyógyító füveket, s legeltetik állataikat szerte Európában és Észak-Amerikában. Szavaikból úgy tűnhet, hogy kemény fizikai munkával és nagyon szerény életvitel mellett a közösségük önfenntartó. Szeressük ezeket a felebarátainkat is, érdeklődjünk életük és tapasztalataik iránt, mert biztos hogy tanulhatunk is tőlük egyet s mást, de ne áltassuk magunkat és főleg ne hirdessük ezt mint egy társadalmi alternatívát, mert ezek a közösségek a gazdag társadalmak élősködői, akik jómódú szüleik, támogatóik adományaiból, a társadalom nagyvonalú szociális ellátmányaiból (munkanélküli segély, betegbiztosítás, szociális segélyek, tartásdíjak) élnek elsősorban. Igénybe veszik a modern társadalom szolgáltatásait, utak, közművek, hírközlés stb., de nem járulnak hozzá a fenntartásukhoz. Nem véletlen, hogy ezek a mozgalmak csak a leggazdagabb országokban léteznek, vagy a még gazdagabbak neo vagy antineokolonializmusaként jelennek meg egyes fejlődő országokban. Üdvözöljünk tehát minden olyan törekvést, akik igyekeznek saját élelmiszer ellátásukat részben vagy teljesen megoldani vegyszerek, gépek és külső energia felhasználása nélkül, a szűkebb és tágabb környezetük rombolása nélkül. Ne becsüljük le azt sem ha munkájuk eredménye csak részleges önellátáshoz elegendő, de ne is értékeljük túl ezeket a törekvéseket mert azzal nevetségessé tennénk magunkat és a környezetvédő mozgalmakat. Ne képzeljük, hogy 5-10 esetleg 12 milliárd felebarátunk élelmiszer ellátása a következő félévezredben ilyen módon megoldható. Tehát lehet-e vegyszerek nélkül gazdálkodni? Természetesen lehet, de csak azon a szinvonalon, ahogy az a vegyszerek megjelenése előtt. Lehet-e élni a környezetet károsító mezőgazdaság nélkül? Természetesen lehet, ha nem leszünk többen mint akkor (10 fő/km2), és be is érjük annyival.