A fogyasztás fogyasztása,
avagy a környezetvédők böjtje


Az élővilágban az éhezés, a természetes állapot. Minden élőlény ki van téve az átmeneti, esetenként tartós élelemhiánynak. Ennélfogva képes arra is, hogy táplálékbőség idején tartalékkészleteket halmozzon fel a testében. Például a sárgarépa a gyökerében, a karalábé vagy a burgonya a szárában, az állatok és az ember a bőrük alatti zsírszövetekben stb. Az elhízásra való hajlam és a falánkság tehát nem egyedi, rossz tulajdonság, vagy betegség, hanem az élőlények egyik legfontosabb tulajdonsága, amely az egyed és a faj túlélését szolgálja.

Az élővilág egyedei és csoportjai kivétel nélkül élethalál harcot folytatnak a táplálékért és ezen keresztül a fennmaradásukért. A madarak és a lepkék nem jókedvükben szálldosnak, hanem látástól vakulásig élelem után kajtatnak. A madarak éneke a táplálkozó és fészkelési revirjüket védelme érdekében folytatott fenyegetés. A kannibalizmus, a dögevés egyáltalán nem kivételes ritkaság az élővilágban, a főemlősök körében is gyakori.

Az emberiség története is leírható a táplálékért, a táplálékforrásokért folytatott örökös harcok történeteként, melynek szereplői egymás táplálékkonkurensei voltak, megölve egymást viszont egymás táplálékaivá váltak. A nagy társadalmi csatározások hátterében sem nehéz felismerni a táplálékok vélt vagy valóban igazságos vagy igazságtalan elosztása miatti ellentéteket. Ne szépítsük a dolgokat, a napjainkban is zajló háborúk, az öldöklés és az erőszak gyökerei idáig nyúlnak vissza, azaz az éhségig és a falánkságig.

Ki kell térni egy gondolat erejéig az úgynevezett államalkotó rovarok esetére, amelyet szívesen emlegetnek pozitív ellenpéldaként, hisz ők látszólag békességben élnek és egymást etetik. A valóság azonban az, hogy ezek a rovarok nem államot alkotnak, hanem családot, amelyben nem királynő uralkodik a különböző foglalkozású dolgozók és herék népes csapatai felett, hanem egy anya él együtt nagyszámú utódával, akik közül az idősebbek segítenek neki a kisebbek ellátásában. A családok között azonban szintén kíméletlen harc folyik, ami a gyengébb családok élelemkészletének kifosztásával és a másik család elpusztításával jár együtt

Mindezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, hogy világosan lássuk, hogy az önzés és a mohóság genetikai örökségünk olyan alapvető része, amelyen nem könnyű felülemelkedni annak ellenére, hogy többezer éve kísérletezünk vele.

Az elmúlt ötven évben, az emberiség egyötöde, mintegy egy milliárd ember került olyan kiváltságos és kivételes helyzetbe az élővilágon belül, hogy állandó táplálékbőség körülményei között élhet. A genetikai programunk azonban semmit sem változott és a kulturális hagyományaink is csak lassan követik az eseményeket, azaz falánkak maradtunk és önzők a bőség korszakában is. Ez számos egészségi és környezetvédelmi gondunk forrásává vált.

A túltápláltsággal, kövérséggel összefüggő rengeteg betegségről, ártalomról, szenvedésről, idő előtti elhalálozásról nem vagyok hivatott beszélni.

A túlzott, pazarló táplálkozási szokások környezetvédelmi hatásairól el kell mondani, hogy az energiafogyasztásunk mellett ez a legáltalánosabb, legveszélyesebb, legnagyobb jelentőségű környezetromboló, környezet veszélyeztető tevékenységünk. Az egészségkárosító túlfogyasztás ösztönzi a mezőgazdasági termelés fokozását, a fokozott műtrágya felhasználást, a fokozott növényvédelmet, a szükségesnél nagyobb területek szántóföldi használatát az erdők, rétek rovására, a gépesítés fokozását (gázolaj fogyasztás, gépgyártás), az élelmiszer feldolgozás, tartósítás, fagyasztás növelését, a szállítást, a csomagolást, a csomagolóanyag (papír és műanyag) gyártás növelését, az élelmiszer kereskedelem és reklám terjeszkedését (fűtés, hűtés világítás stb.). Azaz az energiafogyasztásunkban is jelentős hányadot képvisel az egészségünket veszélyeztető túlzott táplálkozásunk. Pazarlóan bőséges táplálkozásunk okozza részben a talajszennyezést és talajpusztulást, az élővizek és a talajvíz elszennyeződését, közvetve a légszennyezés egy részét is. Hulladék és szennyvíz problémáink, természetvédelmi gondjaink hátterében is könnyű felismerni az élelmiszer termelést és fogyasztást, melynek nagy része természetes szükségletünk, de egyáltalán nem jelentéktelen hányada felesleges, sőt káros luxusfogyasztás.

Elsőrendűnek tekintem az élelmiszerfogyasztás mennyiségének a csökkentését és csak másodlagosnak a minőségi kérdéseket. Kiindulási alapom az ideális testtömeg elérése és fenntartása. Húsz-harminc éve még úgy fogalmaztak a táplálkozástudománnyal foglalkozó ismeretterjesztő művek, hogy őnem számít kórosan elhízottnak az aki húsz százalékkal több mint a testmagassága mínusz száz. Tíz éve már a testmagasság körüli értéket vélték megfelelőnek, férfiak számára néhány kilóval többet, nőknek kevesebbet és tág teret hagytak az egyéni különbségek részére is. A legújabb táblázatok azonban már szinte semmi megértést nem tanúsítanak és némi tudományos homállyal nyakonöntve azt közlik velünk, hogy az ideális testtömeg a testmagasság mínusz 110! Azaz egy 163 centis személy esetében 53-55 kg, egy 185 centisnél pedig 74-76 kg. Most már minden további nélkül összevethetjük a testsúlyunkat az ideálissal és ha megegyeznek akkor elégedettek lehetünk, azaz nagyjából környezetbarát módon táplálkozunk, ha súlyosabbak vagyunk akkor csökkentenünk kell a fogyasztásunkat a környezetünk és az egészségünk érdekében egyaránt.

Ebben szeretnének segíteni a kalória táblázatok, de ezek kevés vigaszt nyújtanak az elhízott embernek. Kiderül belőlük, hogy egy 163 centis 55 kilós adminisztrátorhölgy alig több mint 1600 kalóriát fogyaszthat naponta, ha tartani szeretné ideális testtömegét és legtöbb férfitársamnak is be kellene érnie 3000 kalória alatti fogyasztással. Ehhez kell viszonyítani a magyar lakosság 3400 kalóriás átlagfogyasztását és azt hogy sokan 5-7000 kalóriát is magukba tömnek, mondván, hogy az az övék, amit megesznek. Nos ezért vagyunk kövérek, betegek és ez az amire a környezetünknek sem lenne szüksége. A kalóriatáblázatok és a tudomány tág teret enged az önáltatásnak. Ha sokat akarunk zabálni és nem akarjuk megérteni, hogy miért vagyunk kövérek, akkor leghelyesebb amerikai kutatókra hivatkozni akik kimutatták, hogy:
1. a háztartási munka energiaszükséglete felér a nehéz fizikai munkával,
2. a szellemi munka energiaszükséglete is felér a nehéz fizikai munkával,
3. sportolással, kocogással leküzdhetők a felesleges kilók stb.

Ha mégis kövérek maradnánk akkor érdemes elgondolkodni, hogy jól értékeltük e a fizikai és szellemi teljesítményünket. Vajon a kutatók is olyan háztartásvezetésre, szellemi erőfeszítésre, hétvégi lötyögésre gondoltak-e mint amit én végzek.

Valamikor az aratómunkások csontsovány szíjas emberek voltak, a kialkudott szalonna és aratópálinka adagok ellenére. A mai aratómunkások, a kombájnosok akik légkondicionált vezetőfülkéikben szervoberendezésekkel kiegészített karokat és gombokat kezelnek joviális mosolyú kövér emberek, ahogy régen a bankárokat ábrázolták és egész nap az a legnagyobb erőfeszítésük, hogy a kövér testüket felvonszolják a vezetőfülkébe. Számos más szakmában is kiváltották a nehéz fizikai munkát a gépek, s az embernyüvő szakmákból ülőfoglalkozás lett, de ebből senki sem vonta le a megfelelő következtetéseket az étkezésére vonatkozóan.

Legyünk-e vegetáriánusok környezetvédelmi szempontból? Én nem kívánom a kérdés etikai, vallási, egészségügyi okait elemezni, bár mindegyikkel kapcsolatban vannak fenntartásaim. Az élővilág jelentős része táplálékspecialista, azaz csak egy bizonyos táplálékot tud elfogyasztani (rovarok, lepkék jelentős része, nagyon sok madárfaj, a ragadozók csak húst, a növényevők csak növényeket), másrészük opportunista, azaz vegyestáplálkozást folytat és átmenetileg akármelyiket nélkülözni képes és rászoktatható szinte bármi másra. Ilyenek a főemlősök és az ember is. Ettől függetlenül minden élőlény az évmilliók alatt kialakult étrendjéhez alkalmazkodó emésztőrendszerrel, enzimrendszerrel és kiválasztó rendszerrel bír, amely a szokásos étrendjét képes legjobban, leghatékonyabban, legtakarékosabban hasznosítani. Az ettől való erőszakos eltérés gazdaságtalan, azaz kénytelen a kívánatosnál többet fogyasztani a neki nem megfelelő táplálékból, több energiát fordítani a feldolgozására és több számára feldolgozhatatlan elemét kiválasztani, üríteni ( pl.: az ember emésztőrendszere nem tud mit kezdeni a cellulózzal). Ezért helytelenítem a vegetáriánus táplálkozás erőszakos propagálását a környezetvédő körökben.

Gyakran elhangzik az az érv, hogy az állatok 5-7 kalóriányi növényi táplálékot használnak fel 1 kalóriányi állati termék előállításához. Ez igaz. De akik ezt mondják, nem fogyasztanak legelőfüvet, szénát, étrendjükben elenyésző szerepet játszanak a sajátmaguk verítékével megtermelt gabonák, zöldségek és gyümölcsök. Márpedig ha ez utóbbi termékeket a piacon szerzik be, azaz a konvencionális mezőgazdaság és kertészet termékeit fogyasztják akkor nem sokat tettek a környezetért. A legeltetésen és kaszáláson alapuló állattartás az egyik legkörnyezetbarátabb élelmiszertermelési eljárás. Ezért helyeselném ha a szarvasmarha mellett újra előtérbe kerülne a birka, sőt a kecske is. Számos baromfi is kitűnően hasznosítja a legelőt (liba, kacsa, pulyka, gyöngytyúk, galamb), azaz nemcsak gyári brojler és hibridsertés létezik, mégha nálunk ez utóbbiak dominálnak is.

Fogyasszunk minél több helyi terméket és minél kevesebb távolról származót! Ez különösen az italok (tej, üdítők, sör, bor), a magas víztartalmú zöldségek és gyümölcsök és a rendszeresen nagytömegben fogyasztott élelmiszereknél (kenyér, krumpli, cukor, liszt) fontos. Nem kell, hogy lelkiismeretfurdalásunk legyen a fűszerek, a kis mennyiségben fogyasztott különlegességek és a magas tápértékű légszáraz termékek esetében (tea, kakaó).

Fogyasszunk minél több szezoncikket és minél kevesebb szezonon kívülit! Fogyasszunk lehetőleg alacsonyabb feldolgozottsági szintű termékeket és tartósítsunk amit lehet otthon! Ezek az elvek általában helyesek, de konkrét esetekben mindig mérlegelni kell, hogy amiről lemondunk azt mivel váltjuk ki. Feltételezve, hogy csak annyit fogyasztunk amennyit tényleg indokolt, akkor minden ilyen helyettesítésnél mérlegelni kell, hogy a másik élelem előállítása, feldolgozása, tárolása, szállítása valóban kevesebb terhet ró-e a környezetünkre mint amit kiváltunk vele. A nagyüzemi konzerválási, hűtési, fagyasztási technológiák általában hatékonyabbak, mint a háztartásiak energetikai, hulladékgazdálkodási, szennyvízkezelési szempontból egyaránt és ráadásul feleslegessé válik rengeteg ballasztanyag szállítása, terítése. Egyes esetekben a távolabbról szállított szabadföldi termék is környezetbarátabb lehet, mint az üvegházban fűtéssel előállított helyi termék.

1996. április


Dr. Geiszler János