Endreffy Zoltán
Ciánszennyeződés és ózonpajzs

A tiszai ökokatasztrófa sok gondolkodni valót adott és ad még most is a magyar "polgároknak". Megfelelően reagált-e a ciánügyre a magyar kormány, kivált a környezetvédelmi miniszter? Egyáltalán alkalmas-e Pepó Pál erre a hivatalra? Milyen és mekkora kár ért Magyarországon és kiket? Fontos kérdések ezek, ám a tiszai cinánügy kapcsán általánosabb "zöld" kérdések is felvetődnek. Effélékről azonban Magyarországon jóformán soha nem esik szó.
Az erdőhalál, az ózonpajzs elvékonyodása, Csernobil, egész tengerek eutrofizációja, a talajvizek elnitrátosodása, a Föld klímájának változása és más globális környezeti katasztrófák ill. veszedelmek hatására a zöld mozgalmak  felforgató kérdést tettek fel. Egyáltalán jó-e a modern ipari civilizáció? Nem kellene-e inkább az egész Földön mindenütt irányt váltani? Kitalálni és megvalósítani egy olyan  gazdálkodási és társadalmi rendet, amely harmóniában él a természettel?
Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a hetvenes évek óta  fontos témája a politikának a környezetvédelem. Minden fejlett országban alkottak szigorú környezetvédelmi törvényeket, létrehoztak környezetvédelmi minisztériumot, sőt, az ENSZ is szervezett környezetvédelmi konferenciákat   (az utolsót Rio de Janeiróban 1992-ben). Voltak is eredményei a zöld erőfeszítéseknek - de csak a fejlett ipari országokban. Ezekben valamelyest tisztább lett a városi levegő a katalizátoros autók bevezetése és a kevésbé szennyező fűtési technikákra (pl. a kőszénről a földgázra) való áttérés miatt. Betiltották a környezetre legveszélyesebb növényvédő-szereket, pl. a DDT-t, amely kipusztulással fenyegette a madárvilágot; azokat a mosóporokat, amelyektől egész folyók habzottak, (mert a folyókban, tavakban nem ezek bomlottak el), és csak ún. biodegradábilis mosószerek termelését és forgalmazását engedélyezték stb.
Annak a környezetvédelemnek, amelyet a hetvenes évek óta alkalmaznak, már ahol egyáltalán alkalmazzák (vagyis a világ leggazdagabb országaiban), szép eredményein kívül súlyos hiányosságai vannak. E környezetvédelem küszöbértékeket állapít meg a legkülönbözőbb ipari, mezőgazdasági, általában termelési, fogyasztási, közlekedési stb.  tevékenységekre, és törvényi szankciók terhe alatt előírja, hogy a szóban forgó tevékenységek által kibocsátott szennyező anyagoknak (nitrát, szénmonoxid, kadmium, kénsav stb.) a megadott határérték alatt kell maradniuk.
Ezzel a rendszerrel először is az a baj, hogy mind ez ideig kizárólag a gazdag országok alkalmazták. A szegény vagy fejlődő országok nem tudták és nem is akarták vállalni a többletköltségeket, amelyeket a környezetvédelmi törvények betartása ró a termelőkre és fogyasztókra. Aminek a következménye az, hogy Párizsban és Londonban lehet ugyan lélegezni (bár nem nagyon tanácsos), ha viszont egy gyermek Mexico City-ben vagy a kínai Vuhanban születik, aligha nőhet fel anélkül, hogy ne válnék krónikus tüdőbeteggé. Másodszor az eddig alkalmazott környezetvédelem olyan közigazgatási kultúrát igényel, hogy a szegény országok akkor sem tudnák alkalmazni, ha akarnák. Németországban például a levegő-, a víz- és a hulladékügyi törvények 13 darab, egyenként 1000 oldalas kötet töltenek meg. Ennyi és ilyen törvényt  jól végrehajtani még a legfejlettebb országokban is csak siralmas eredménnyel tudnak, más országokban pedig a  környezetvédelmi törvényrendszer csak írott malaszt. Harmadszor - és ez a legnagyobb baj - az eddigi környezetvédelmi törvények egyáltalán nem voltak és nincsenek tekintettel a természeti erőforrásoknak (a termőtalajnak, az oxigénnek, az élővizeknek, az erdőségeknek, az élővilág fajgazdagságának stb.) elhasználására.
    Pedig a természeti kincseket és erőforrásokat hátborzongató gyorsasággal pusztítjuk. Ami az eróziót illeti, világszerte másodpercenként 1000 tonna humuszt mos el víz vagy fúj el szél. A Földet borító erdőtakaróból másodpercenként 3000 m2-nyi területet irtunk ki, ami évente több, mint Ausztria és Svájc területe együttvéve. Naponta 50-100 növény- ill. állatfajt pusztítunk ki, ami összefügg az élőfajokban leggazdagabb trópusi  esőerdők kíméletlen irtásával. Kivágják a trópusi erdőségeket, amelyek a Föld tüdejét alkotják és pótolhatatlan oxigénforrásaink,  ásványi kincsek kiaknázása végett, a gyorsan szaporodó helyi lakosság legelő-, tűzifa-, és szántóföld-szükségletének kielégítése végett és az adósságválság miatt, mert a fejlődő országok sokszor csak fával tudnak fizetni.
    Az egyes országok és a multik közötti kíméletlen gazdasági verseny a fentiek fényében azt jelenti: a Föld országai mintha a rablógazdálkodásban versenyeznének. Abban, hogyan tudnák minél gyorsabban szétfűrészelni azt a faágat, a Föld élő természetét, amelyen mindnyájan ülünk. Ez a világrendszer nemcsak mérhetetlenül ostoba és önpusztító, hanem égbekiáltóan igazságtalan is. Németország pl. évente 450 kg ózonpajzs-pusztító gázt, a Fülöp-szigetek 16 kg-t bocsát ki. Vagy: Németország energiafelhasználása évente 158 TJ, Egyiptomé 22. A világ népességének leggazdagabb 10 %-a annyi természeti erőforrást használ el, és annyi szennyező anyagot bocsát ki, hogy a Föld bioszférája rögtön elpusztulna, mihelyt a fennmaradó több, mint öt milliárd ember is ugyanolyan módon és szinten lakna, autózna, légkondicionálná magát, utazna, fűtene stb., mint az északi félteke gazdag országainak lakói.
    Pedig a szegényebb országok épp arra törekszenek, köztük hazánk is, hogy utolérjék a gazdagokat, és átvegyék az életformájukat. És vannak is több száz millió lakosú országok a fejlődők között, ahol "jó úton haladnak is" efelé (ezek közé tartoznak például Kína és a kelet-ázsiai "kis tigrisek"). Afelé az őrült életforma felé, amely a kanti kategorikus imperatívusz szerint még immorális is. "Cselekedj úgy, hogy azt akarhasd, hogy a cselekedeted maximája egyszersmind általános törvényhozás elve lehessen" - mondja Kant. Márpedig azok a maximák, életszabályok, amelyeket a gazdag országok lakosai követnek, nem általánosíthatók, nem tehetők általános törvényhozás elvévé, tehát Kant szerint immorálisak.
    Szomorú, hogy a vezető magyar politikusoknak "nincs fülük a hallásra", és nem tudnak olvasni az idők jeleiből. Az ország helyzetéről beszélve Orbán Viktor annak a kívánságának adott hangot, hogy a magyar családoknak három gyerekük, három szobájuk és négy kerekük, azaz autójuk legyen. Immanuel Kant, aki az ország helyzetét a világ helyzetével is összevetette volna, nem tartotta volna sem okosnak, sem morális szempontból jónak ezt a kívánságot.

Népszabadság, 2000 május?



















1


1