Autóséletről, gyalogoséletről - szubjektíven

    Ésszerű határokon túlnőtt gépkocsi, személygépkocsiforgalmunknak
lényeges csökkenését sem gazdasági intézkedésekkel, sem a józan belátásra
hatva nem érhetjük el, ha figyelmen kívül hagyjuk, - megkockáztatnám az
erősebb motivációt - hogy autótulajdonosnak lenni, autózni, nemcsak
eljutást jelent valahonnan - valahová.

Autózni több, mint közlekedni.

    Úgy tűnik kárpótlás lehet valami elveszítettért, helyettese egy
hiányzónak, nyújtózás egy elérni szándékolt felé.

    Ismert, hogy a függetlenség illúzióját adja, irányítás-,
uralkodésvágyat elégít ki (érdekes megfigyelni néhány arcot vezetés
közben). Lehet az autóval azonosulni, néma és engedelmes szubjektumként
szeretni, - objektumként szidni. Lehet a veszély állandó érzete nélkül
tudni az autózás lehetséges veszélyeiről - ami az életérzés fölfokozója.

    Lehet csodálkozni az elsuhanó "partok" valószerűtlenségén, a sebesség
időtlenségébe veszni, a távolságot utólérni - és mindezeket tovább
sorolni.

    De mi az amit egy nem-autós ezzel szemben átélhet?

    Talán azt, ami az "itt" és az "ott" között van. Az autóból elmosódón
látszó részletek valóságát, az elfelejtett útközbeniség érzését, ami
folyamatosan oldja formák, állapotok görcsébe rögzülni igyekvő
mivoltunkat. A csöndben rejlő - kibontásra váró - lehetőségeket.

    Egy lépés örömét. Meglepő hasonlóságunk fölfedezését "más"
emberekkel, hogy milyen kihívást és kielégítést jelent az élő társ. A
visszaható tárgyiasulás elkerülését.

    A közvetlen érintkezés hatására - főként a természeti környezettel -
énképünk jobb közelítését egy lehetségeshez.

    Egy arcunkat súroló falevél érintését. Kapcsolatot az esővel, a
széllel.

    Igények, vágyak és utak persze különböznek.Gy.O.