Jürgen Kegler: A kamat tiltása a zsidó Bibliában
Elszegényedési
folyamatok és ellenstratégiák Izrael történetében
Izrael történetében
mindig voltak időszakok és periódusok, amelyek során kül- vagy belpolitikai
okok következtében a társadalmi konfliktusok kiéleződtek. Ezek a konfliktusok a
bibliai hagyományban gyakran közvetlenül tükröződnek. Például a zsidó
robotmunkások egyiptomi tartózkodásában (Ex 1), vagy az ország Salamon halála
utáni kettéválásának elbeszélésében (1Kir 12). A konfliktusok néha azonban csak
közvetve tükröződnek: pl. a jogi szövegekben és prófétai ítéletekben.
A társadalmi
konfliktusok sokfélék, okaik és lezajlásuk különbözőek. Ugyanabban az
időszakban robbanékonyságuk is eltérő aszerint, hogy milyen társadalmi csoportokat
érint, és milyen sajátos, csak a konfliktus által létrehozott csoportosulásokat
hoz létre. Így pl. a robot szigorodása sokkal közvetlenebbül érinti a
robotmunkásokat, mint az ugyanabban az időben élő parasztokat, akik saját
birtokukon gazdálkodhatnak. Ezzel szemben az az adófizetés, amit a zsidó király
hűbéres urának, pl. az asszír, vagy babiloni nagykirálynak kell fizetnie,
közvetlenebbül érinti a parasztokat, mint egyéb társadalmi csoportokat, pl. az
utazó kereskedőket. Tehát mindig pontosan kell különböztetni, amikor az ember
társadalmi konfliktusokat vagy folyamatokat akar megítélni. A nehézséget még
csak fokozza, hogy rendkívül kevés forrással rendelkezünk Izrael és Júda
államok azon 500 éves történelméről, amely Dávid és a fogság ideje között telt
el. Ezek közül a legfontosabb maga a zsidó Biblia, persze azzal a nehézséggel
együtt, hogy a szövegek legtöbbjét nem tudjuk pontosan datálni, illetve az
időbeli elhelyezés körül zajló vita nagy idősávot ölel fel, s így csak
hozzávetőleges képet alkothatunk róla.
A zsidó Biblia
által áthagyományozott társadalmi konfliktusok sokaságából kiemelkednek
bizonyos egészen különleges elszegényedési folyamatok, tehát a növekvő
eladósodás kialakulása, és az adósrabszolgaság különösen markáns
válságjelenségei. Az elszegényedés, és kezelésének stratégiáját kívánjuk
először áttekinteni, mert ezek meghatározzák Izrael történetének a Biblia által
kialakított képét. Ez a kép a jelenleg rendelkezésünkre álló irodalmi alakjában
a fogság idejének terméke. Azt jelenti ez, hogy a képet leíró szövegeket az 547
és 520 (vagy még későbbi időpontok) közötti csoportok és körök hozták mai
alakjukra. De azt nem jelenti ez semmiképp, hogy a szövegek csak a fogság
viszonyait tükrözik; lehetséges, hogy azokban sokkal régibb időszakok ismeretanyaga
maradt fenn. Mivel a Pentateuchusz (Ter - MTörv), és az első prófétai könyvek
(Józsue - 2Királyok) a társadalmi konfliktusokat legtöbbször főleg strukturális
formájukban ábrázolják, reflektált kép alakjában tükrözik a társadalmi
folyamatokat.
Az elnyomorodás
első említését a Teremtés könyvében az ősatyák elbeszélésében találjuk a
kánaáni éhínséggel összefüggésben: „Amikor éhínség tört ki a vidéken, Ábrahám
lement Egyiptomba és ott lakott, mint jövevény, mert az éhínség súlyosan
ránehezedett a vidékre" (Ter 12,10). A szöveg feltételezi, hogy
Egyiptomban bőven van élelem; annyi, amennyit az egyiptomiak nem is tudnak
felhasználni. Az élelmiszert azonban nyilván a kereskedők nem, vagy nem
elegendő mértékben, vagy nem megfizethető áron szállítják Kánaánba, így azt
csak Egyiptomban lehet beszerezni. Azt jelenti ez, hogy akinek élelmiszerre van
szüksége, annak végig kell menetelnie a Sínain Egyiptomba, vagyis egy időre el
kell hagyja otthonát, birtokát, legelőit, és vállalnia kell menet közben a
védtelenséget. Ezen kívül árúra is szükségük van, amit gabonára cserélhetnek.
A Ter 26,1-11
párhuzamos hagyománya, amely Izsák vándorlását meséli el Rebekával Gerár
filiszteus királyához, szintén éhínséget említ a vándorlás okaként. Mindkét
elbeszélésben az ősatyáknak idegenként kell élniük a vidéken, ahova az éhínség
űzi őket. A feleségeket mindkét esetben különleges veszélyeztetés éri: az, hogy
az ország ura birtokba veszi őket, mert ehhez megvan a hatalmuk. Az
elbeszélések nem közölnek részleteket az árucseréről. Világos azonban, hogy az
éhség elől menekülők az élelmiszer megszerzéséhez rendelkeznek a szükséges
csereárúval. Ebből következik, hogy ha elfogynak a csereeszközök, annak nyomor
a vége. A tartós éhínséget csak olyan családtörzsek bírják ki, amelyek elegendő
mennyiségű csereszközzel rendelkeznek.
Hogy az éhségtől
űzött kánaáni gabonakereskedők mennyire függtek a gabonakészletek fölött
rendelkező (egyiptomi) hivatalnokoktól, azt hatásosan tárja elénk József
elbeszélése (Ter 37-50, kül. 42,17; 44,9). Az elbeszélés politikai-gazdasági
hátterét az élelmiszerellátás állami rendszere képezi, amely a gabonatöbbletek
raktározásán és célzott eladásán alapult (Ter 41,48). A rendszer úgy működött,
hogy felvásárolták a gabonafölöslegeket, megfelelően kialakított tárolóhelyeken
raktározták, és szükség esetén ellenőrzés mellett adták el azt főleg rossz
termés esetén (Ter 41,56). Sőt úgy tűnik, hogy József elbeszélése már
feltételezi a pénzgazdálkodást, mivel József testvérei kaesaep-pel, (kesef-fel,
a ford.), azaz ezüstdarabokkal fizettek1. Ez igazolja a tényt, hogy
az éhezők közül csak azok juthattak gabonához, akik rendelkeztek a megfelelő
anyagi eszközökkel. A különleges veszélyeztetettség abban jelentkezett, hogy a
hivatalosan alkalmazott intézők és eladók nagy büntetőhatalommal rendelkeztek,
amit ellenőrizetlenül alkalmazhattak: valós vagy kitalált államrendellenes
cselekményekért a rabszolgaságba taszítás büntetése fenyegetett. Ezért mondja
József: „Csak az az ember legyen a szolgám, akinél a poharat megtalálták; ti
azonban békében hazamehettek atyátokhoz." (Ter 44,17) És Rúben, aki
(az intrika által bűnössé lett) legfiatalabb Benjámin felől kezeskedik, ezt
mondja: „...azért a te szolgád szeretne itt maradni a fiú helyett, mint uramnak
szolgája..." (Ter 44,33). Ez azt jelenti, hogy az úr igazságtalan vádja
esetén is (József titokban rejttette ezüst kelyhét Benjámin gabonás zsákjába,
és vádolta őt lopással) fenyegetett a rabszolgaság büntetése. Bizonyos
értelemben ez volt a fenyegetettség legutolsó és legrosszabb foka, amit a
gyenge termés, a szárazság és az ebből eredő éhínség tényleges veszélyeztetése
kiválthatott. Az elnyomorodás itt a természeti bajok (rossz termés, éhínség,
szárazság) - ezeket igyekeztek enyhíteni az élelmiszerrel jól ellátott
területekre irányuló vándormozgalmakkal - és a tényleges hatalommal
rendelkezőkkel szembeni védtelenség keverékeként állt elő.
A Ter 47,13-21 az
elnyomorodás folyamatát „belpolitikai" szempontból, azaz tekintettel a
saját népességre, ábrázolja szemléletesen. A szemlélet persze „felűről"
jövő, hiszen amit elmond, azt József hírnevének öregbítése érdekében teszi, de
amennyiben figyelembe vesszük ezt az „ideologikus" álláspontot, a szöveg
teljes mértékben a társadalmi elnyomorodás leírásaként is olvasható. Először az
állami intézők ezüstért gabonát adnak el2; az embereknek elfogy a
pénzük, noha tovább éheznek és szükségük van gabonára, arra kényszerülnek, hogy
cserébe a gabonáért következőként állatállományukat adják oda3 -
ilyen sorrendben sorolják fel a lovakat, birkákat, marhákat, szamarakat. Az
elszegényedés harmadik fokozata aztán a földtulajdon eladása, a kaszálók és
szántóföldek, majd az emberi munkaerő árúba bocsátása a fáraó számára
szolgaként, rabszolgaként, jobbágyként4. Ebben a fokozatban az
emberek vagyontalanokká lesznek, és az új nagybirtokosok teljes
kiszolgáltatottjaivá válnak. Eljutottak az elnyomorodás legalsó fokára. A
szöveg sajnos semmit sem mond arról, hogy a gabona ára az inflációs
fejlődés következtében milyen döntő szerepet játszik az elnyomorodásban - és ezzel
párhuzamosan a tartalékokkal rendelkezők profitjának növelésében. Noha a
folyamatot azért mesélik el, hogy hangsúlyozzák József nagyságát és lojalitását
a fáraóhoz, mégis ebben megragadhatóvá válik az ókori társadalomra jellemző
elnyomorodási folyamat, amelynek kiindulópontja az ember által alig
befolyásolható természeti jelenség, (szárazság, rossz termés), de azt
társadalmilag vezérelt mechanizmusok (az alapélelmiszerek monopolizálása)
szabályozzák. Következésképp a szövegek datálásának kérdése másodrangúvá válik:
ezek olyan folyamatot ábrázolnak, amely hosszú időn keresztül megfigyelhető a
közel-keleti társadalmakban.
Az izraeliták
egyiptomi robotmunkájának és a Kivonulásnak (Kiv 1-12) hagyományában egy jól
kiformált társadalmi szükséghelyzet leírását találhatjuk meg: valamely
kisebbséget bekapcsolnak a robotmunkába, s így kényszerítik őket, hogy a főúr
számára munkát végezzenek. A robot enyhítésére vonatkozó követeléseket
kényszerítésekkel és a robot növelésével válaszolják meg (Kiv 5)5.
Az elbeszélés különlegességét az adja, hogy a robotmunkát olyan fogalmakkal
ábrázolja, mint amilyeneket a Leviták könyve használ az adósrabszolgaság
jellemzésére, tehát mondhatjuk, hogy a Kiv 1-12 elbeszélője a zsidók egyiptomi
helyzetét az adósrabszolgasághoz hasonlónak látta, illetve ilyenként akarja
értelmezni. Ez a hagyomány egy állami munkaerőgazdálkodási szervezet képét
mutatja annak társadalmi problémáival és kihatásaival együtt, melynek
gyökerei az uralkodó réteg profitját szolgáló hatalmi politika által kikényszerített
belpolitikai elnyomásban találhatók. A szemlélet a kisebbségre gyakorolt
társadalmi kihatásokra irányul. Az elbeszélő úgy érzi, hogy a kisebbséghez
kötődik: ennyiben szemlélete azonos az érintettekével. A konfliktus
megoldása a különválás: a robotot végző kisebbség elhagyja az uralmi
területet, hogy másutt telepedjék le. Sor kerül a kivonulásra Egyiptomból, az
exoduszra, és végig vándorolnak a Sinai félsziget pusztáján Kánaán országába.
Ezt a modellt tehát az elnyomás fokozása és a társadalmi lesüllyedés ellen
irányuló stratégiának, szeparációs (leválási) modellnek nevezhetjük.
Elszegényedési
folyamatokról adnak hírt aztán a bírák korának hagyományai. Itt a forrás Debora
éneke (Bir 5). A 6-8 versekben olvassuk: „Samgárnak, Anát fiának napjaiban, Jáel
napjaiban néptelenekké váltak az utak (vagy: nem voltak többé utak; megszűntek
a karavánok). Akik útra keltek, ösvényekre tértek. Megszűnt a bőkezűség,
vendégbarátság, ezek nem voltak többé Izraelben, míg én föl nem keltem, Debora,
egy anya Izraelben. Isten új férfiakat választ. Eltűnt az árpakenyér, pajzsokat
nem lehetett látni, lándzsája sem volt negyvenezernek Izraelben."6
Ebben a dalban
izraelita parasztok elnyomásának képét találjuk, egy kánaáni városállam (Hazor)
környezetében: az utcák és országutak bizonytalanokká váltak. Az utazóknak és
kereskedőknek kerülőket kellett igénybevenniük. Hasonlót akar mondani a 6 vers
első fele is: az utak használhatatlanokká lettek. Úgy tűnik, a kereskedelem
számára életfontosságú utcák és országutak a zsidók számára ellehetetlenültek.
Hogy miért, az nyitva marad. Találgatni lehet, hogy rablótámadásokra,
lefoglalásokra, zsarolásokra, vagy más erőszakoskodásokra kell gondolnunk. Az
utak biztonsága előfeltétele az áruszállításnak és kereskedelemnek, sőt nem
utolsó sorban a hírtovábbításnak. Ha mindez megbénul, annak gazdasági bajok, s
ezzel éhség és betegség a következményei.
A 7. versben arról
szól a panasz, hogy a zsidó társadalom egyik alapvető erkölcsi szokása és
normája vált működésképtelenné: a vendégszeretet és a gyakorlati szolidaritás.
Az ok árnyékban marad, lehetne arra gondolni, hogy túl nagy lett a szegénység,
vagy megbénult az utazás. Az 5. vers 2. részében felsejlik az éhség . „Eltűnt
az árpakenyér." Sejthető, hogy a vers első fele eredetileg hasonlóról
tudósított. A szöveg végső fokon a zsidók katonai legyőzöttségére utal.
Ezekben a versekben
kirajzolódik az a mérhetetlen társadalmi feszültség egyfelől a kánaáni
városállam fölényben lévő katonai technológiája, (uralma a kereskedelemben:
ellenőrzése alatt tartotta az országutakat és kereskedelmi útvonalakat),
másfelől a nyitott, megerősítetlen majorságokban letelepült védtelen zsidó
parasztok között.
Ha azt kérdezzük,
miképp oldották meg tartósan ezt a konfliktust, a válasz: erőszakkal. Ennek
a társadalmi konfliktusnak a megoldása fegyveres erőszak alkalmazásával,
katonai eszközökkel történt. A zsidó parasztok rövidtávú szövetségre
lépnek, és megszervezik a fegyveres felkelést. Ez sikerrel jár, mivel Sisera,
az ellenséges csapatok parancsnoka, Hazor kánaáni városállam haderejének
vezénylő hadvezére halálát leli egy asszony, Jael keze által (26 vers, vö.
4,21). Ennek következtében ez a konfliktus a lázadók számára kedvező véget ér.
A hagyomány hallgat arról, hogy hogyan fejlődött tovább ez a társadalmi
konfliktus, hogy ennek következtében jobb életfeltételekhez jutottak-e a zsidó
parasztok csoportjai. Annyit rögzít csupán, hogy a fegyveres ellenállás, mint
az elszegényedés elleni tiltakozásnak egy formája, sikeres volt. A
konfliktusmegoldásnak ezt a formáját lázadási modellnek nevezhetjük.
Az elszegényedés,
illetve az eladósodás problémája megoldásának további modelljét találhatjuk a
királyság korának elején. 1Sám 22,1-2-ben a következőket olvassuk: „Dávid
továbbment, és Adullam barlangjába menekült. Ennek hírét vették testvérei és
egész családja, lementek és csatlakoztak hozzá. És azok is mind köré gyűltek,
akik szorongatott helyzetben voltak7, akik eladósodtak, vagy akik
elégedetlenkedtek, és ő a vezérük lett. Mintegy 400 ember tartott vele."
Ebből a szövegből
egy eladósodási szituáció válik világossá. Talán elszegényedett
hivatalnokok vagy eladósodott városlakók gyűltek Dávid, a későbbi király köré,
aki akkoriban nem volt más, mint mindenre elszánt kalandorok bandájának
vezetője. Embereknek ez a csoportja a maga egyéni (és persze ugyanakkor
objektív) kétségbeesett problémájának megoldását abban látja, hogy bandákat
alakítva rablóhadjáratokra vonul, és a szerzett zsákmányból él meg. Hogyan
néztek ki ezek a rablóhadjáratok, azt elmondja az 1Sám 27,8-11. A megtámadottak
teljes kiirtása, minden jószág elhurcolása, beleértve a tárgyi értékeket,
állatokat, évi termést. Dávid, mint vezér, a zsákmány jelentős részét kapta,
amit arra használt fel, hogy a Hebronban és körülötte élő júdeaiakat
ajándékokkal a maga oldalára térítse, és hogy ezzel megvesse későbbi uralmának
alapját. Ezt a magam részéről az elszegényedési folyamatok bűnügyi megoldásának
nevezem, ami máig terjedően szinte minden társadalomban nem csekély szerepet
játszik. Ha ezt az eljárást értékeljük, látható, hogy társadalmilag a
legigazságtalanabb. Ugyanis kizárólag erőszakon alapszik. És az erőszakot
alkalmazó csoport csak magának gyűjt vagyont és birtokot, anélkül, hogy a
legcsekélyebb részt vállalná a megtermeléséért végzett munkából. Ez meg nem
szolgált javak puszta elrablása.
A Juda/Izrael
királyságának korából származó hagyományok rengeteg szociális konfliktust
mutatnak be. Itt elsőként kell megemlíteni annak a robotmunka rendszernek a
kiépülését Dávid és Salamon alatt, amelynek kizsákmányoló jellege egyrészt a
zsidók egyiptomi nyomorának elbeszélésében tükröződik. Másrészt megmutatkozik
abban, hogy Salamon halála után a tíz északi törzs, amelynek férfiait különösen
sújtotta a robotmunka terhe, és hogy e törzsek tagjainak kellett a királyi
udvar ellátásának gondját viselnie, egy felkelés révén ebből az uralomból
kiváltak, önállósították magukat, és megalakították saját államukat (1Kir 12).
Itt megint a szeparációs modellre bukkanunk a konfliktusok megoldása
terén. Persze ez most nem emigráció segítségével működik, amint azt a
kivonulási hagyományban láttuk, hanem kisebb területeknek a nagybirodalomról
történő leválása révén, az eddigivel szemben álló önálló állami szervezet
létrehozása által. A nagy állam felbomlasztásától, és a saját állam
megalapításától a gazdaságilag leghátrányosabb helyzetűek és legelnyomottabbak
azt remélik, hogy gazdasági helyzetük és társadalmi állásuk érezhetően javulni
fog.8
De a különválás
révén létrejött Izrael államban is élesednek a szociális feszültségek. A 9.
század idejéből áthagyományozott Elija-Elischa (Illés-Éliás-Elizeus) szövegek
közvetett információkat szolgáltatnak az északi birodalom szociális
problémáiról. Az országban mindenekelőtt az illéstanítvány Elizeusnak volt fő
tevékenységi területe a szegények gondozása. „A prófétatanítványok (akiket
Elizeus maga köré gyűjtött) asszonyai közül az egyik hangosan megszólította
Elizeust ezekkel a szavakkal: Férjem, a te szolgád meghalt. Tudod, hogy szolgád
az Úr (JHWH) tisztelője volt, s most jön a hitelező, hogy elvigye a két fiamat
rabszolgának."9 Elizeus csodát tesz. Megszaporítja az
özvegy olaját, aki az eladott olaj árából kiválthatja fiait (2Kir 4,7) Itt
ragadhatjuk meg első alkalommal az adósrabszolgaság problémáját. Az
adósrabszolgasághoz vezető elszegényedés oka a családapa halála. Így a
családban hiányzik az ütőképes munkaerő, amely biztosíthatná annak
fennmaradását. Mivel semmiféle szociális biztosíték sem létezik halál esetére,
a hitelező ahhoz az egyetlen dologhoz ragaszkodik, amije még van a családnak: a
gyerekek munkaerejéhez. A hitelező adósrabszolgaként viszi el a gyerekeket
követelése fejében.
A 8. századi
királyok korában a lakosság nagy részének (túlnyomórészt a mezőgazdaságból
élőknek) anyagi terhei a szociális feszültségek és konfliktusok kiéleződéséhez
vezettek. Ennek okai sokfélék, a sok háború következményeitől az Asszír
nagyhatalomnak fizetendő adóig terjednek. E kor szociális konfliktusainak
forrásai a 8. század prófétai irodalmában találhatók, noha a végleges
megfogalmazás későbbi korból származik. A szociális problémákat mégis közvetett
úton jól nyomon lehet követni. Itt mint korábban is, alapvető jelentőségűek
H.W. Wolff megállapításai a II. Jeroboám alatt kifejlődött úgynevezett korai
kapitalizmussal kapcsolatban, amit Ámosz próféta élesen kritizált.10
A prófétai kritika számos értékes információt szolgáltat, amelyek lehetővé
teszik a szociális folyamatok utólagos megrajzolását: „Jeroboám kezdeti
idejének háborús sikerei után lépett fel az a gazdasági fellendülés,
amit előrejelez sok Ámosz szöveg. A kereskedés mindenütt felélénkül (8,5a), a
forgalom nemzetközivé válik (3,9). Csalás növeli a nyereségeket (8,5b).
Virágzik az építő tevékenység (3,15). Több és szilárdabb ház épül Izraelben,
mint korábban bármikor (3,15b; 5,11; 6,8), belső berendezésük pompás (3.10.12b.15b;
6.4a). A szőlőművelést és állattenyésztést magas igények elvárásai szerint
művelik (5,11b; 6,4b), mivel mámoros ünnepségek élvezetigényét akarják
kielégíteni (4,1; 6,4.6). Új zene alakul ki (6,5). Terjed az erkölcstelenség
(2,7b). A kultusz részt vesz a gazdasági virágzásban; növekszik az áldozati
adományok értéke (4,4f; 5,21f); az ünnepnapok felvonulásait ringatózó énekkel
és hangszeres zenével kísérik (5,23). E fejlődésnek másik oldala a szociális
összeroppanás. A gazdagok gazdagabbak, a szegények szegényebbek lesznek. Az
óizraeli földjogot a kánaáni gyakorlat túlszárnyalja. Az adósrabszolgaság
súlyos formákat ölt (2,6; 8,6). A társadalom gyengébbjeit kizsákmányolják
(2,7a; 4,1; 8,4). Jogaikat a tanúk megfélemlítésével és a bírók megvesztegetésével
elrabolják tőlük (2,7ab; 5,10.12)."11
A megoldás, amit a
próféta lát, a magatartás megváltoztatása. Vádjaival és vészjelzéseivel
változást akar elérni a kizsákmányolási mechanizmusokban azzal, hogy rámutat a
felsőbb réteg felelősségére, és megvádolja őket. Eközben Istent a szegények
oldalán látja: Ő az a végső menedék, aki szolidáris módon fellép az elnyomottak
mellett. A próféta, miközben Istent a szegények segítségére hívja, összetöri a
nyilvános vallás legitimációs mechanizmusait, amelyekkel Istent a status quo
fenntartásának eszközévé teszik. Ennyiben a társadalom és a kultusz kritikája
kéz a kézben járnak: ugyanazon folyamat két oldalát alkotják. A szociális
konfliktusok megoldási modellje itt az, hogy annak okozóját etikai-vallási
szempontból felelőssé teszik.
Az
eladósodás problémája
A déli birodalom
babiloniak által történt lerombolása utáni korra, és magára a fogság idejére
kiváló forrásmű Nehémiás könyve, főleg annak 5. fejezete.
„A nép és az
asszonyok hangos panaszra fakadtak zsidó testvéreik ellen. Némelyek ezt
mondták: `Zálogba kell adnunk fiainkat és lányainkat, hogy gabonát
szerezhessünk, ehessünk és életben maradjunk.` Mások így szóltak: `Mezeinket,
szőlőinket, házainkat kell elzálogosítani, hogy gabonához jussunk az éhinség
idején`. Voltak, akik így beszéltek: `Kölcsönt kell vennünk földjeinkre és
szőleinkre, hogy megfizethessük a királynak az adót. Pedig mi is ugyanolyan
húsból valók vagyunk, mint testvéreink, s gyermekeink is olyanok, mint az ő
gyermekeik. El kell adnunk fiainkat és lányainkat rabszolgának. Lányaink közül
némelyeket már eladtunk! Nem tehetünk ellene semmit, hiszen földjeink és
szőleink már másoké lettek."
Itt rendkívüli
pontossággal ismerhető fel az adósrabszolgasághoz vezető út. Az országban
uralkodó éhínség oda vezet, hogy az emberek gabona vásárlásra kényszerülnek. Az
eladók a fizetséget földben kérik: szántóban, szőlőben, házban. Ha a
vásárlóknak nincs semmijük, saját gyermekeiket adják el adósrabszolgaként a
gabonakereskedőnek.12 Ebben a helyzetben az eladósodás megakadályozhatatlan
folyamat, s azzal jár, hogy az adósság növekszik.13 Mert azt a
gabonát, amit megvásárolnak - mint Ámosztól tudjuk, ínséges időkben inflációs
árakon - elfogyasztják. Hogy vetőmagot vásárolhassanak, újra el kell
adósodniuk. És aratáskor a hitelező követeli a részét, ami feltehetőleg abban a
mértékben növekszik, ahogy a hitelező lelkiismeretlensége ki tudta használni a
szükséghelyzetet. Gyenge aratás esetén ez kényszerítő módon arra vezet, hogy a
kisparaszt ismételten kölcsönre vesz vetőmagot. A kollektív ínség és a vagyoni
kiváltságok azt eredményezik, hogy egy kis csoport sokak ínségének árán
gazdagodik. Az eladósodás másik oka a királynak fizetendő adó. Ez nyilvánvalóan
olyan magas, hogy sok földbirtokos jelzálogot kényszerül felvenni az adó megfizetéséhez.
Itt ragadható meg, hogy a perzsa adórendszer is egyik tényezője volt az
elnyomorodásnak.
Nehémiás könyve
összességében Nehémiás nagy legitimációs irata a szociális reformok
végrehajtása tárgyában. Ő, a perzsa helytartó, mélyreható társadalmi reformokat
vezet be, amelyek belenyúlnak az idáig privilegizáltak birtokviszonyaiba. Hogy
emiatt legitimálja magát, hosszasan ábrázolja, mi mindent tett Jeruzsálem
ujjáépítéséért - tizenkét fejezet tudósít a fal építéséről, és csak utána
mutatja be a mélyreható szociális reformokat. Csak a falépítéssel kapcsolatos
rendszabályok révén kapja meg Nehémiás azt a tekintélyt, amely lehetővé teszi,
hogy döntő társadalmi reformokat vezessen be. A jeruzsálemi falépítés révén
válik a zsidók őszinte barátjává. És ez által elfogadott tekintéllyé. Nehémiás
ezzel a tekintéllyel kívánja az uralkodó és birtokos réteg képviselőitől, hogy
engedjék el az adósságokat14: „Magam is, testvéreim és embereim
is adtunk nekik pénzt és gabonát, s most elengedjük nekik ezt a tartozást. Adjátok
nekik vissza késedelem nélkül földjüket, szőlőjüket, olajfásukat és házukat.
Engedjétek el nekik, amivel pénzben, gabonában, borban és olajban tartoznak
nektek, amit kölcsön adtatok nekik."15 Az a probléma ezzel
a rendelkezéssel, hogy nem mond semmit a rabszolgák szabadon engedéséről.
Nehémiás megköveteli a pénzben, gabonában és más természeti javakban jelentkező
tartozások elengedését, valamint a földek visszaadását (mint egy jóbelévben,
vagy smitta-évben): de hogy ezzel össze van-e kötve a szabadon engedés is, azt
a szöveg nyitva hagyja. A szociális konfliktus megoldásának modellje itt az
adósság elengedése.
Legalábbis ami az
akkori irodalmi formát illeti, az elengedés évének a Leviták könyvében közölt
meghatározásai ugyanerre a korra vonatkoznak. A fogság idejében papi körökben
utat tört magának a felismerés, hogy szükség van valamilyen ellenstratégiára az
elnyomorodás ellen, olyannyira, hogy ezt felvették a jobelév törvénytételei
közé. Az elengedés évét, amit jobelévnek is neveznek16, minden 50. évben
(7x7, meg 1 év) kell kikiáltani. Az elengedés évének célját így fogalmazzák
meg: „mindenki kapja vissza birtokát, mindenki térjen vissza
családjához" (Lev 25,10). Itt tehát az eredeti birtokhelyzet
visszaállításáról. valamint az adósrabszolgaságból történő felszabadításról van
szó. Ennek teológiai előtétele így hangzik: a föld JHWH tulajdona; minden egyén
tulajdonképpen jövevény és eltartott Isten földjén (Lev 25,23).
A Lev 25,25-43 az
elszegényedésnek különböző fokozatait mutatja be. Az elszegényedés minden
formáját azonosan hangzó formulával vezeti be: „Ha testvéred szűkös
helyzetbe jut" (25.35.39.vers). Az első formát így jellemzi: valakinek
valamit el kell adnia birtokából. Ebben az esetben a klánnak, vagy a
nagycsaládnak szolidárisnak kell lennie, a rokonok kötelessége, hogy kiváltsák,
amit a „testvér" eladott. Ha nincs olyan aki kiváltsa, akkor a
visszavásárlás joga először az eladót illeti. A visszavásárlási ár ahhoz
igazodik, hogy az eladott birtok mennyi ideig használható az elengedés évéig,
és mennyi ideig használták idáig. Ha azonban a birtokos nem képes visszaváltani
tulajdonát, a használat joga a vásárlóé a következő jobelévig. Az elengedés
évében aztán visszaszáll az eredeti tulajdonosra.
Az elszegényedés
másik formája abban áll, hogy valaki teljesen vagyontalanná válik, s így az
élete forog kockán (35.versskk): „Ha veled élő testvéred nyomorba jut és nincs
biztosítva a megélhetése nálad, akkor segítsd úgy, mint az idegent és a
vendéget, s maradjon veled. Ne vond meg tőle a munkát, ne végy tőle kamatot,
hanem féld Istenedet, hogy testvéred eléldegélhessen melletted. Ne kölcsönözz
neki pénzt azért, hogy hasznot húzz belőle, sem pedig ételt, hogy kamatostul
kapd vissza. Én vagyok az Úr, a ti Istenetek, aki kihoztalak benneteket
Egyiptomból, hogy nektek adjam Kánaán földjét, és Istenetek legyek."
A kamat tiltása itt
két fogalommal függ össze, amelyek az indoklás tekintetében alapvető
jelentőségűek: az élet fogalmával, és „Isten exodusz-tette"
fogalmával. Ismét egy elszegényedési folyamat leírására kerül sor. Ha egy
testvér szükséget szenved, és nem tud megmaradni egy tehetősebb paraszt
mellett, akkor ennek úgy kell bánnia vele - s itt említésre kerülnek a
gazdagabbak, a birtokos szomszédok vagy hozzátartozók -, hogy élni, helyesebben
kifejezve túlélni tudjon. Ugyanez vonatkozik az idegenre, ger-re, és a
vendégre, a mosab-ra. Miképp kell ezt „tartani", azt a 36. vers
mondja meg pontosan. Nem szabad tőle kamatot (nesek), sem ráadást (tarbit)
venni, inkább az Istent kell félni, hogy a testvér a birtokos mellett élhessen.
A túlélésről van szó, talán egyfajta méltóságban, a létminimumot maghaladó
szinten élésről is van szó, talán ezt jelzi a kapcsolat az idegennel, a
vendéggel. A 37. vers konkrétumot is mond. Ha pénzt/ezüstöt ad az
elszegényedettnek, ne számítson fel kamatot, ha élelmiszert ad, ne számítson
felárat, vagyis a vers a kamatot a pénzkölcsönre, a felárat a természetbeni
cikkekre vonatkoztatja. Azaz a kamat és felár tiltása azt szolgálja, hogy ne
fokozódjék az elszegényedés. Csak azt szabad visszakövetelni, ami azonos a
kölcsön mértékével. Ezt Isten exodusz-tettével indokolják. Ennek értelme: az
emberek egymásközötti szociális, segítő viselkedését azzal indokolják, hogy
Isten is segítő módon bánik népével (őskép-képmás).
Végül az
elszegényedés harmadik formája, ha valakit adósrabszolgának adnak el (39-43.
vers). Itt azt kívánják meg a jómódútól, hogy napszámosként, illetve
zsellérként kezelje azt, aki rabszolgaként adja el magát neki, és tegye
szabaddá az elengedés évében. Persze ez azt jelenti, hogy munkájáért bért kell
fizetni neki, és nem szabad verni. Családja és maga vissza kell kapja
szabadságát az elengedés évében. Az elengedés évének modellje ílymódon
kétszeres ellenstratégiát jelent az elszegényedéssel szemben. 50 év után vissza
kell állniok a régi birtokviszonyoknak, és végét kell szakítani az
adósrabszolgaságnak. Hogy az elengedés évének rendelkezései között a kamat
általános tiltása az elszegényedés eseténél szerepel, sőt annak középpontjában
foglal helyet, jól mutatja, hogy ezt az elengedés évéhez hasonlóan az
elszegényedési folyamat elleni eszköznek tekintették, és annak is kell
tekinteni.
A
kamat tiltása a jogi rendelkezésekben, mint az elszegényedés ellenstratégiája
Ezzel megalapozható
a tétel, hogy a zsidó-izraelita társadalomban a kamat bibliai tiltását az
elszegényedési folyamatok ellenstratégiájának gondolták. Ezt igazolja a
régebbi jogi gyűjtemények anyaga is, mindenekelőtt a Szövetség könyve (Kiv
20,22-23.33). A Szövetség könyve, amelynek keltezése vitatott, jelenti az első kísérletet
arra, hogy törvényes rendelkezésekkel gyakoroljanak befolyást az
elszegényedési folyamatokra. Ezek legfontosabbjainak egyike a kamat tiltása.
Kiv 22,24: „Ha a
népemből való szegénynek, aki közötted él, pénzt kölcsönzöl, ne viselkedj vele
szemben uzsorás módjára. Ne követelj tőle kamatot."17
Gondosan figyelni
kell: itt párhuzamos fogalmakként jelenik meg a kamatszedés és az uzsora. Akit
a szöveg megszólít, az a vagyonos, teljes jogú polgár. Szemben áll vele a
„melletted lévő" szegény. Ettől a szegénytől semmilyen kamatot nem szabad
megkívánni. Csak annyit szabad visszakövetelni, amennyi a kölcsön összege volt.
Ebből világos, hogy a Szövetség könyvében rögzített jog élesen látja, hogy a
kamatszedés az egyik oka az elszegényedés folyamatának. A kamat tiltásának
segítségével védőfunkciót akarnak kiépíteni. Az adósnak csak a tőkét, illetve a
természetbeni juttatásokat kell visszaadnia, annyit, amennyit kapott; de a
hitelezőnek többletértéket nem kell biztosítania.
A kamat tiltását
felveszik a Másodtörvény előírásai közé. Itt azonban jelentkezik egy
korlátozás, amely lehet, hogy a papi és másodtörvényi szándékok következménye.
A kamat tiltását érvényesnek tekintik saját népük vonatkozásában, feloldják
azonban a nemzsidókkal szemben: „Testvérednek ne adj kamatra sem pénzt, sem
élelmet, sem egyebet, amit kamatra szoktak kölcsönözni. Az idegentől kérhetsz
kamatot, de testvéredtől ne fogadj el kamatot, s az Úr, a te Istened megáldja
kezed minden munkáját azon a földön, amelyre bevonulsz, hogy birtokodba vedd."
(MTörv 23,20-21).
Ebben a
Másodtörvény teológiája fokozottan nemzeti-vallási jellegzetessége tükröződik.
Itt nem kell feltétlenül a Lev 25 és MTörv23 időbeli egymásutániságából
kiindulni; lehet, hogy különböző csoportok különböző koncepcióiról van szó.
A kamat tiltása
egyéb társadalmi törvények sorához tartozik, melyek közül meg kell említeni még
egy teológiailag különleges jelentőségűt:
„Ha embertársad
köntösét zálogba veszed, napszálltakor add vissza neki. Ez az egyetlen
takarója, amelybe burkolja testét. Különben mi alatt hálna? Ha hozzám kiált,
meghallgatom, mert irgalmas vagyok." (Kiv 22,25.26).
JHWH itt a
szegények iránti szolidaritását fejezi ki a jog nyelvén. Mint a próféták
szövegeiben, Ő őrzi a társadalmi igazságosságot, és az emberiességet a szegények
iránt. Amennyiben tehát kudarcot vallanak a szolidaritás társadalmi és emberek
közötti formái, úgy a szegény bizonyos lehet, hogy Isten meghallja az őt ért
társadalmi igazságtalanságot.
A zálogbavétel
kapcsán a hatalmi visszaélés terén szerzett tapasztalatok alapján, a
Másodtörvény azt is szabályozza, mi legyen az eljárás, ha a tartozás
kiegyenlítése során zálogbavételre kerül sor: a hitelező nem léphet be a
kölcsönt felvevő házába, és ha szegény az adós, a zálogot éjszakára nem
tarthatja meg:
„Ha kölcsönt
adsz embertársadnak, ne lépd át küszöbét, hogy zálogot végy tőle. Állj meg
kint, s akinek kölcsönt adsz, az hozza ki neked a zálogot. Ha szegény, ne térj
nyugovóra zálogával. Napnyugtakor vidd neki vissza a zálogot, hogy köntösében
fekhessen le és áldjon téged. Ez igaz tettnek számít majd az Úr, a te Istened
színe előtt!" (MTörv 24,10-13).
Természetesen szóba
kerülnek itt zálogként a mindennapi élet tárgyai: kabátok, takarók,
ruhadarabok, kézimalmok, szerszámok, stb... Sőt, a Másodtörvény azt is megköveteli,
hogy az itt smitta elnevezésű18, 7. évben keletkezett adósságokat ne
hajtsák be. Hogy ezt szintén az elszegényedés elleni eszköznek tekintették, az
a 4. versből látható. S hogy ez ugyanakkor nehezen érvényesíthető parancs volt,
azt a következő versek mutatják. Következik ez abból a háttérjelenségből, hogy
a 7. év közeledtével a vagyonosok vonakodtak pénzt vagy élelmiszert
kölcsönözni, mivel féltek, hogy azt le kell írniuk. Épp ezért társadalmi
kötelezettségük és felelősségük fokozott volt. Arra hívták fel őket, hogy „ne
keményítsd meg szívedet", valamint „Ügyelj, nehogy gonosz gondolat
támadjon szívedben, hogy közelít a hetedik esztendő", és ezért
megtagadják tőle a kölcsönt. Épp ellenkezőleg, legyenek jó szívvel adakozók,
ezért kapják meg JHWH áldását (MTörv 15,7.9.10).
Hogy a kamat
tiltása nem állt vitán felül, azt a népi bölcsesség is mutatja: „Aki
kamattal és uzsorával gyarapítja vagyonát, olyannak gyűjt, aki megkönyörül a
szegényen." (Péld 28,8). A látásmód a vagyonosé, a kamatszedés
nyereségét itt olyan vagyongyarapításnak tekintik, amely a szegények javára
válik, mert a nyereségből valamennyit le lehet adni nekik. Más szóval a
vagyonosok azzal igazolják birtoklásukat, hogy így érvelnek: értéktöbbletünk
végülis a szegények javára válik. Jószerivel ez a bibliai magja az úgynevezett
szociális piacgazdaság ideológiájának. Ennek gyökere tehát a vagyonos
polgári rétegek „bölcsessége", amely az önzés és a felelősség keverékéből
táplálkozik, és nem a papi és másodtörvényi körök teológiailag megalapozott
felelősségetikájából. Ez a „fenti", a vagyonos ember nézőpontja, és nem a
„lenti", az érintett emberé.
***
A Szerző teológiai doktor, és plébánosként működik.
Lelőhely: M.Crüsemann und W.Schrotthoff (Hrsg.), Schuld und Schulden. Biblische
Traditionen in Gegenwärtigen Konflikten, (Adósság és adóslét. Bibliai
hagyományok a jelenkori konfliktusokban.), Kaiser Tb., München, 1992. 17-33.o.
Forrás: Publik-Forum Materialmappe 3.
Fordította: Hampel Károly
X-X-X
JEGYZETEK
1.
Ter
42,25-28;44,1sk
2.
Ter
47,14
3.
Ter
47,16
4.
pontos
osztályozás nehéz, mivel a szöveg emberek eladásáról beszél (19.v.), akik
azután „badim"-má lesznek, ami szolgát és rabszolgát is jelenthet.
5.
részletekhez
lásd: J. Kegler, Arbeitsorganisation und Arbeitskampfformen im Alten Testament,
in: Mitarbeiter der Schöpfung. Bibel und Arbeitswelt, hg. von L. Schottroff und
W. Schottroff, München 1983, 51-71.
6.
fordítás
indoklásához: J. Kegler, Debora - Erwägungen zur politischen Funktion einer
Frau is einer patriarchalisten Gesellschaft, in: Traditionen der Befreiung.
Sozialgeschichtliche Bibelauslegungen. Band 2: Frauen in der Bibel, hg. von
W.Schottroff und W.Stegemann, München-Gelnhausen/Berlin/Stein 1980, 37-59.
7.
masoq
héber szót az Mtörv 28, 53.55.57; Jer 19,9 az ellenség által alkalmazott
fizikai fenyegetettség állapotának ábrázolására használta.
8.
konfliktusmegoldásnak
ez a módszere kerül alkalmazásra láthatóan az egykori Szovjetúnió területén
zajló leválási mozgalmakban.
9.
2Kir
4,1.
10.
Wolf,
Dodekapropheton 2. Joel und Amos, BK.AT XIV/2, Neunkirchen-Vluyn 1985, 105-106.
11.
Wolff
i,h.; vö. továbbá J. Kegler, Prophetischer Widerstand; in: Volker Eid (kiad.)
Prophetie und Widerstand. (Theologie zur Zeit kiad. P. Eicher t.k.) 5. kötet,
Düsseldorf 1989, 90-141.
12.
Neh
5 itt eltér a Gen 47-től: a földeladást és az eladást rabszolgaként két
különböző jogi cselekményként értékelik. A saját test eladása elé lép a saját
gyermek eladása.
13.
Ezt
a gazdasági folyamatot egyébként Indiában még ma is nyomon lehet követni. India
olyan ország, ahol az adósrabszolgaság még korunkban is fennáll.
14.
következőket
nevezi meg: horim, itt a szabadokról, az előkelőkről van szó, anélkül, hogy
pontosabban meg lehetne határozni, melyik rétegről beszél, és sganim, azaz
elöljáró; a szó helytartót is jelenthet.
15.
Neh
5,10-11.
16.
fogalom
a jobel=kos főnévből származik, mivel ennek az évnek kezdetét kosszarv kürtök
megfúvásával jelzik. Mivel ez az év öröm a szegények számára, a német nyelvben
jubelévként honosodott meg.
17.
szöveg
itt a következő fogalmakat használja: lwh II hif. = kölcsönözni (a hitelező
szempontjából tekintve), és nsh II (/ns`I) = kölcsönözni - ugyancsak a kölcsönt
adó szempontjából tekintve - ebből aktiv participium = hitelező, hivatásos
pénzkölcsönző és uzsorás.
18.
smt
= adósságot elengedni igéből.